Megcélozva a tökéletességet

A múlt vasárnap John Fraser prédikációját hallgathattuk meg, aki arról beszélt, hogyan célozhatjuk meg a tökéletességet.

Fraser family

John a családjával látogatott el a Közhelybe

A prédikáció vázlata a szövegdobozban elolvasható:

Ezt tényleg komolyan gondolta Jézus? – kérdezzük néha magunktól, amikor a tanításait olvassuk. Némelyekben az a gondolat is felmerülhet, hogy ezek a tanítások nem is arról szólnak, hogy hogyan kellene élnünk, hanem arról, hogy milyen rosszak is vagyunk. Amikor a Máté 5,48-ban azt olvassuk, hogy “legyetek tökéletesek, ahogy a ti mennyei Atyátok is tökéletes”, első reakciónk az lehet, hogy nyilvánvalóan lehetetlen tökéletesnek lenni, mert Istenen kívül senki sem az. Lehet, hogy ez igazából nem is egy parancsolat? Talán csak emlékeztetni akar minket Isten arra, hogy tényleg nem vagyunk olyanok, mint Ő.

Ez persze igaz, valóban nem vagyunk olyanok. Lehetséges-e mégis, hogy Jézus igazából úgy értette, ahogy az a maga egyszerűségében elhangzott? Képesek vagyunk engedelmeskedni a parancsolatnak és lehetünk tökéletesek? Ha igen, akkor mit jelent tökéletesnek lenni?

Jézus beszél olyan emberekről akik szeretik felebarátaikat és gyűlölik ellenségeiket. Ez egy általános emberi jellemző. Két részre osztjuk a világot: barátokra, akik hasonlóak hozzánk, tehát szeretjük őket, és ellenségekre, akik különböznek tőlünk és nem kedveljük őket. Esetleg olyanok is vannak, akik bár hasonlítanak ránk, mégsem szeretjük őket. 

Figyeljük meg, hogyan mondja Jézus: “Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.” (Máté 5,43) A felebaráti szeretet parancsát meg is találjuk az Ószövetségben (3Mózes 19,18), de az ellenség gyűlöletére sehol nem szólít fel a Szentírás. Tehát, Jézus egy akkor használt zsidó mondásra utalt, amely csak részben származik az Ószövetségből, a gyűlöletre vonatkozó részt csak ők tették hozzá. Isten nem mondta nekik, hogy gyűlöljék ellenségeiket, sőt, éppen ellenkezőleg! (2Mózes 23,5; 3Mózes 19,17; Péld 24,17-18). A zsidók számára a nem zsidók jelentették az ellenséget: a rómaiak és a félig zsidó szamaritánusok, akiket valóban gyűlöltek. 

Mit jelent gyűlölni valakit? Amikor azt kívánjuk, hogy valami rossz történjen vele. Amikor pedig álmainknak megfelelően tényleg bántás esik rajta, akkor örülünk. Gyűlölni az ellenségeinket a legkönnyebb, legtermészetesebb dolog a világon. Az ellenséged gyűlöl téged, ezért viszont gyűlölheted. Legalábbis ezt mondjuk magunknak. Szétnézve a világban rengeteg embert látunk, aki gyűlöli ellenségeit, néha azok akik a leghangosabban ellenzik egymás gyűlöletét, azok a leggyűlöletteljesebb emberek. De hagyjuk a politikát! Érdekes látni, hogy az egyik oldal hogy vádolja a másikat, hogy ők a gyűlölködőbbek, holott ezt is csak ürügyként használják a gyűlöletre. Jézus arra próbál rámutatni, hogy ha még gyűlöl is téged az a másik, te ne gyűlöld viszont. A gyűlölet által csak saját lelkedet rombolod le. Tehát tökéletesnek lenni azt jelenti, hogy képesek vagyunk szeretni ellenségeinket, habár ők gyűlölnek minket. De hogyan csináljuk? Csak imádkozzunk, kérve Istent, hogy segítsen nekik? Úgy gondolom, ez egy remek kezdet. Az a fajta szeretet, amiről mi beszélünk, nem valósul meg, csak azáltal, hogy szeretetteljes érzéseket próbálunk táplálni gyűlölőink iránt. Valójában ilyenkor nem is az érzések dominálnak. Azt gondoljuk, hogy szeretni egy érzés. Persze a szeretetbe gyakran beletartoznak az érzések is, pl. pozitív érzéseket táplálunk családunk és közeli barátaink iránt. Ezért hívjuk őket szeretteinknek. Figyeljük meg, hogy ez a gonosz emberekre is elmondható, ezért mondja Jézus, hogy ha szereted a téged szeretőt, milyen jutalmad van? Talán nem ugyanezt teszik az adószedők is? Mellesleg az adószedőket is ellenségként kezelték a zsidók, mivel ők szedték be a birodalmi adót a zsidóktól. Jézus rámutatott, hogy még ezek a megvetett emberek is szeretik a szeretteiket. Néha azt gondoljuk, hogy az igazán rossz emberek nem szeretnek senkit, de ez tévedés. Ha te is csak a szeretteidet szereted, nem vagy jobb náluk. Az ellenségeinket nem azokkal a meleg érzésekkel szeretjük, mint szeretteinket, ahelyett inkább józanul vágyunk az ő boldogságukra. Ahelyett, hogy arra vágynánk, hogy valami rossz történjen velük, inkább jót kívánunk nekik. Azt kívánjuk nekik, hogy elfogadják Isten szeretetét, családjukkal együtt és a jó döntéseik által bekerüljenek szeretteink körébe. A Róma 12,14-ben olvassuk, hogy “Áldjátok, akik kergetnek titeket és ne átkozzátok.”. Pál nem csak arra buzdít, hogy ne legyünk olyanok, mint ők, hanem hogy áldjuk is őket. Ha ezt megtesszük, már nem csak a saját erőnkből cselekszünk, hanem Isten erejével is. Pál így folytatja: “Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr. Azért, ha éhezik a te ellenséged, adj ennie; ha szomjuhozik, adj innia; mert ha ezt míveled, eleven szenet gyűjtesz az ő fejére. Ne győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg.” Pál itt a Példabeszédek 25,21-re utal, gyakorlati tanácsokat adva, hogy hogyan szeressük ellenségünket. Nem állunk bosszút, sőt, segítünk nekik és ezzel eleven szenet gyűjtünk a fejükre. Álljunk csak meg egy pillanatra! Ez nem azt jelenti, hogy ha jót teszünk velük, akkor rossz dolog történik velük? Nem gondolom, hogy erről lenne szó. Sok magyarázatát hallottam ennek az igeversnek és úgy gondolom, hogy ez azt jelenti, hogy ha jót teszünk ellenségünkkel, akkor ő elszégyelli magát. Talán meg is tér abból a kívánságából, hogy ártson neked. Ha ő megtér a kedvességed miatt, egyel kevesebb ellenséged lesz. Sokkal jobb módja ez ellenségeink csökkentésének annál, mint amit a világban látunk, hiszen sokan megölik az ellenségeiket. Nem mintha ez működne, ráadásul ez bűn. Ha jót teszel az ellenségeddel és mégsem tér meg, te akkor is megtetted a magad részét. Ha megtesszük az engedelmesség azon lépését, hogy elkezdjük szeretni ellenségeinket, Isten kegyelemmel válaszol. Ha megtelünk Isten szeretetével, az túlcsordul másokra. Valaha mi is Isten ellenségei voltunk, de a hívők szeretete Isten oldalára állított minket. Szeretni ellenségeinket nem jön természetesen. Ez Isten munkája, amiben mi munkatárasak vagyunk. Szeretni ellenségeinket remek motiváció az evangélium terjesztésére.

Mindegy mennyire ellenséges valaki a kereszténységgel szemben, Isten meg akarja őket menteni, felszólítva minket, hogy az ő szeretetével érjük el őket. Isten szeretne nagyobb családot. Ha elkezdünk ebben segíteni neki, Isten szeretete minket is megváltoztat. Célunk nem lehet kevesebb, mint tökéletessé válni a szeretetben. Isten adja az ő Szent Szellemét és szeretetét nekünk, hogy ezt elérhessük.

Két héttel korábban Izsák Norbert igehirdetése a hívők hitetlenségéről és a hitetlenek hitéről szólt.

Norbi tanitasa

A szövegdobozban olvasható a vázlat:

Amikor meghallotta ezeket a rossz híreket Larry Winckles, eltávozott Budapestről hajón egy lakatlan helyre egyedül. Úgy gondolta, szabadságot vesz ki, és azt böjtöléssel és imádkozással. Amikor meghallotta ezt a sokaság, utánament gyalog a városból, a peremkerületekből, de még a környező településekről is. A Szentendrei-sziget északi csúcsánál érték utol, Kisoroszi magasságában. Amikor Larry kiszállt a hajóból, és meglátta a sokaságot, megszánta őket, és meggyógyította a betegeiket. Amikor beesteledett, és már csak a kompok lámpái világítottak a sötét Dunán, odament hozzá Katie és a Szabad Metodista Egyház európai vénei, és így szóltak hozzá: “Larry testvér! Lakatlan ez a hely, az összes kocsma bezárt már, nagyon későre jár. Bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek el Szentendrére vagy Budakalászra, és vegyenek élelmet maguknak.” Larry azonban ezt mondta nekik: “Nem kell elmenniük: ti adjatok nekik enni!” A küldöttség pedig így válaszolt: “Másfél millió forint is kevés lenne a megetetésükre, talán még az ásványvíz sem jönne ki ennyiből, és tudod jól, mennyibe kerül a gyülekezeti házak fenntartása, e pénz jó részét amúgy is a dicsőítő csapat hangszerfejlesztésére tettük félre. Egyébként pedig van itt egy gyerek, akinél van tíz zsömle meg öt pár virsli. De mi az ennyi embernek?” Larry pedig ezt mondta: “Hozzátok ide nekem azokat!” Ekkor leültette a sokaságot a vízpartra, vette a tíz zsömlét és az öt pár virslit, feltekintett az égre, megáldotta, megtörte a zsömléket, és a vezetőknek adta, azok pedig a sokaságnak. Miután valamennyien ettek és jóllaktak, összeszedték a maradék darabokat, tizenkét teli kosárral. Aki pedig evett, mintegy ötezer férfi volt, az asszonyokat és gyermekeket nem számítva.

Nyilván felismertétek, hogy a történet Máté evangéliumának 14. fejezetéből származik. És a Márk 6. fejezetéből. És Lukács evangéliumának 9. fejezetéből. És János evangéliumának 6. fejezetéből. Ez az egyetlen olyan esemény Jézus feltámadásán kívül, amiről mind a négy evangélium beszámol. Ha tehát a feltámadást fontosnak tartjuk, ezt a történetet is fontosnak kell tartanunk. Azért próbáltam mai kontextusba helyezni a történetet, hogy megnézzük, vajon milyen reakciókat váltana ki egy hasonló esemény belőlünk, hívőkből. Nem kérem, hogy mondjuk el, mire gondoltunk a történet hallgatása közben, azt feltételezem, hogy az öröm, a meghökkenés, az értetlenkedés és a megbotránkozás között mozoghattunk. Ha címet adnék a mai igehirdetésnek, az minden bizonnyal valami olyasmi lenne, hogy a hívők hitetlensége és a nemhívők hite. Számomra jórészt erről szól ez a történet.

És pont ez az, amiért borzasztó hálás vagyok a Bibliának. A Biblia ugyanis nem olyan írás, mint a gyülekezeti hírleveleink, egyházi lapjaink, és többnyire “hivatalos” bizonyságtételeink, a nyilvánosságnak szánt beszámolóink. Az a tapasztalatom, hogy ezek jórészt a sikerekről szólnak. Azokról az élményeinkről, amikben valamilyen általában pozitívnak gondolt fordulat történt velünk, megerősödtünk, nagyobb hitre jutottunk, úgymond sikeresek lettünk.

Csodálatos számomra a Bibliában, hogy az ugyanolyan teret szán a valós vagy látszólagos kudarcoknak, sőt, maguk a Biblia szereplői sem rejtik a véka alá saját kételyeiket, kishitűségüket, megingásukat. Dávid királyról egyszerre olvashatjuk el, hogy “Isten szíve szerint való ember”, aki soha nem emelne kezet az Úr felkentjére, miközben gyilkosságba keveredik, házasságtörésbe, hogy csak a legnagyobb bűnöket emeljük ki.

Pál apostolról nem csak azt tudjuk meg, hogy csodálatos megtérése után ezrek döntenek a szavára, de időnként gyorsabban jár a szája, mint az esze, hajlamos évekre leírni valakit azért, mert úgy látja, nem elég hűséges hozzá, netán Isten máshova hívja, Péter pedig – még felsorolni is nehéz, hányszor, hányféle módon hagyja cserben Jézust. Az ötezer ember megvendégelésének története látszólag óriási siker. Az emberek tanítást kaptak, mindenki jóllakott, itt a happy end, nem?

Hát, nem teljesen. A történet elején azzal szembesülünk a Máté 14:13-ban, hogy Jézus éppen gyászol. Nemrégiben fejezték le barátját, Isten országában munkatársát, Keresztelő Jánost. Teljesen érthető, hogy szeretne egyedül lenni, a rossz hírt feldolgozni, gyászolni. Jézusról tudjuk azt, hogy nem “csak” Isten, de teljesen ember is, így neki is vannak érzelmei, szüksége van pihenésre, regenerációra. A sokaság azonban nem hagyja békén. Jézus nyugodt lelkiismerettel megtehetné azt, hogy elzavarja az embereket, és sértődötten olyanokat mondjon, vagy legalábbis gondoljon, hogy “lám, mit tettetek Keresztelő Jánossal, mit tesztek folyamatosan egymással, hagyjatok békén, oldjátok meg egyedül a problémáitokat!” Jézus azonban ránézett az emberekre, és azt látta, hogy olyanok, mint a pásztor nélkül való juhok. Látta, hogy gyógyulásra, vezetésre, iránymutatásra és többféle értelemben is élelemre van szükségük. És igen, látta bennük a hitet. Ezek az emberek nem tartoztak a tanítványai közé. Elsősorban Isten igéjére voltak éhesek, és persze lelki, fizikai gyógyulásra is. Ezzel szemben álltak a tanítványok. Azok a tanítványok, akik egyfajta felelősségtudattól vezéreltetve óvni akarták Mesterüket. Emlékezzünk vissza, ugyanezek a tanítványok próbálják elzavarni Jézus mellől a hangoskodó koldust, próbálják lepattintani a szerintük akadékoskodó, zavarkeltő embereket, beleértve néha a hangoskodó gyerekeket is. Az a hit, amelyik Istent így akarja védelmezni, nem Istenre mutató, nem Ő hozzá vezérlő hit. Minden egyes alkalommal Jézus megfeddi, de legalábbis leszereli az ilyen védelmezőket. Jézusnak nincs szüksége a mi védelmünkre.
Nem így kell őt védelmeznünk. Nyilván a tanítványok is fáradtak, ők is pihennének. Nyilván a tanítványok féltik a költségvetést, és féltik Jézus renoméját. Hiszen milyen rossz reklám lenne az, ha másnap az újságok arról cikkeznének, hogy az úgynevezett gyógyító Jézus összejövetele után többen elájultak, rosszul lettek a kimerültségtől, éhségtől – talán még a Fókusz is kimenne forgatni.

Minden mozgalom, minden egyház, minden gyülekezet a spontán hit megnyilvánulásával kezdődik. Péter odahagyja a hálót. Máté a vámszedői hivatalt. Hirtelen felindulásból, a Szentlélek indíttatására cselekszenek, azonnal engedelmeskednek. Csodálatos dolog ez a spontán hit. Erre azonban nem lehet fenntartható mozgalmat építeni. Tisztában van ezzel Jézus is, ezért engedi, hogy mások kezeljék a pénzügyeket, szervezzék körülötte a dolgokat, nem tiltja, de valahol mégis felállít egy rangsort. Az egyik oldalon elmondja, hogy a várépítéshez, csaták levezényléséhez szükséges egy terv, de félreérthetetlenül jelzi Márta és Mária konfliktusában, hogy Mária a jobbik részt választotta.

A tanítványok rájöttek arra, hogy Jézus nagyon különleges személy. Tudták, hogy legalább próféta, és néhányukban felderengett az, hogy talán ő a Krisztus. Tisztában voltak azzal, hogy tisztelni kell, de igyekeztek létrehozni egy fenntartható keretet. Jézus elmondja nekik, hogy bár a rókáknak van barlangjuk, az ember fiának nincs hol lehajtania a fejét, elmondja, hogy azonnali cselekvésre van szükség, a halottak majd eltemetik a halottakat – ezek igen kemény szavak. Mégis, a tanítványok tudják, hogy Illést is csak egy ideig táplálták a hollók, előre vetítik azt, amit aztán az apostolok tanítanak, hogy aki nem akar dolgozni, az ne is egyék, és próbálják működtethetővé, menedzselhetővé tenni Jézus és később az egyház életét.
Miközben azonban megalkotjuk az életünknek, a szolgálatunknak, a gyülekezetünknek a kereteit, igen erős a kísértés, hogy a földiekkel és ne a mennyeiekkel foglalkozzunk, a figyelmünk a hitről a gyakorlati életre koncentrálódjon. Ha már végre eldöntöttük, hogy a költségvetési tartalékokat új gitárhúrokra költjük, sokkal kevésbé leszünk nyitottak arra, hogy alamizsnára, az éhezők megsegítésére fordítsuk azt. S ha jön egy ilyen igény, az első gondolatunk az, hogy nincs rá keret. Meg sem fordul a fejünkben, hogy Isten csodáját várjuk, reméljük.

Ez a fajta gyakorlati látásmód lehetetlenné teszi a hitet, korlátozza a gondolkodásmódunkat, a hitünket, és mindezt nagyon jó okokból teszi. Bölcsességből, két lábon a földön állásból, teljesen a jó szándékból. A tanítványok a legnagyobb jó szándékkal próbálták megvédeni Jézust – és önmagukat.

Nézzük meg most a másik oldalt! A sokezer ember hirtelen felindulásból teljesen spontán hittel közeledett Jézushoz. Tanulni, gyógyulni szerettek volna. Hirtelen feltámadt bennük a remény, hogy talán nem kell úgy folytatni az életüket, ahogyan eddig élték. E cél érdekében mindent hátrahagytak. Letették a munkát, otthagyták a háztartást, a házi feladatot, és “üldözték” Jézust azért, hogy vele lehessenek. Érezték, tudták, hitték, hogy meg fog változni ettől az életük. Ez a hit, ez a vágy olyan erős volt bennük, hogy a legalapvetőbb fizikai szükségleteikről is megfeledkeztek. Annyira erősen vágyták Jézus társaságát, és annyira jól érezték magukat a jelenlétében, hogy nem törődtek azzal, hogy hosszú út áll még előttük, éhesek, szomjasak lesznek. Gyönyörű dolog a spontán hit, de korlátok, keretek nélkül életveszélyes lehet. A spontán hit időnként felemel, máskor fanatikussá tesz. A spontán hit mondatja ki Péterrel a nagyszerű szavakat: Te vagy Jézus, a Krisztus, az élő Isten Fia, majd két másodperccel később máris óvni akarja Jézust a kereszttől. A spontán hit miatt megfeledkezik a sokaság a szükségleteiről, a Mennybe függeszti a szemét, és rögvest királlyá akarja koronázni Jézust, ami nyilvánvalóan Isten terve ellen van.

A sokaságnak meg kellene tanulnia, hogyan lehet fenntarthatóvá tenni Isten iránti bizalmukat, szeretetüket – hogyan lehet azt az ésszel, tapasztalatokkal, bölcsességgel kiegyensúlyozni. Jézus megindul a szükségeiken, elérzékenyül talán hirtelen bizalmukon, hitükön, de jó vezetőként nem csak a sokaság megfogalmazott igényét elégíti ki, hanem annál többet is. Ez alkalommal meg is eteti őket. Tudjuk, hogy a sokaság bizalma, hite illékony lehet. Lehet, hogy egy hét múlva már másért fognak rajongani. Mégis Jézus ahelyett, hogy megleckéztetné őket, többféle csodában is részesíti a hozzá fordulókat. Sőt, az a csodálatos benne, hogy a tanítványokat és a kívülvalókat más-más szinten, de egyforma intenzitással képes tanítani. Úgy tűnik, mintha a két csoport sokat tanulhatna egymástól. A tanítványok leckét kapnak a spontán hit fontosságáról. Megtanulhatják, hogy azok a keretek, amiket felhúztak a hitükben, sokkal tovább tágíthatók, mint gondolták volna.
A sokaságot pedig megpróbálja arra nevelni Jézus, hogy szép dolog a spontán felindulás, a spontán hit, de szükség van józan észre, racionális gondolkodásra is. Ismernünk kell a határainkat. Nem tudjuk egyik napról a másikra lefutni a maratont. Készülni kell rá, tervezni, sokat edzeni. De soha nem fogjuk tudni lefutni a maratont, ha nem születik meg bennünk vágy, kívánkozás a futásra, a sportra.

Hogy mennyire fontos azonban a spontán, őszinte hit, jelzi, hogy Jézus ezekben az időkben szinte folyamatosan a kereteik tágítására hívja a tanítványokat. Néhány sorral később Jézus már tényleg nagyon egyedül akar lenni, ezért elmegy magányosan imádkozni. A tanítványok szépen elevezgetnek, majd Jézus a vízen közeledik feléjük. Mi lenne a normális? Nyilván, hogy Jézus bevárja őket a parton. Az lenne a közel normális, hogy ha már Jézus a vízen közlekedik, bepattan a csónakba és együtt eveznek tovább. Ehelyett azonban Jézus a Péterben megmutatkozó spontán hitre épít, és eléri azt, hogy Péter vele együtt járjon a vízen. A spontán hit hirtelen hiterősítő, Isten nagyságáról bizonyságot tevő csodát előlegez meg.

Ezt követően Péter továbbra is evezővel és vitorlával közlekedett. A csoda nem úgy lett a mindennapok része, hogy e jeles nap évfordulóján minden évben vízen futó maratont rendeztek. A spontán hitből nem lehet rendszert csinálni. Nem lehet előre megtervezni, beírni a naptárba. A spontán hit valahol mindig felrúgja az addigi kereteket, a racionalitást, és valamilyen, talán éppen csak általunk megélt csodává alakul át. A veszély éppen abban áll, hogy megpróbálunk rendszert csinálni belőle. „Ó, soha nem kell pénzt vinnem magammal, mert Jézus megsokasítja az egész család számára a zsebemben levő 1 db zsömlét. Nem kell megtanulnom úszni, hiszen úgyis tudok járni a vízen. Nem kell készülnöm a maratonra, mert majd erőm megújul, mint a sasmadáré.”
Az ember mindig rendszerre, keretre vágyik, mert ez ad neki biztonságot. Nekem például jólesett ma reggel tudnom, hogy ha idejövök fél 10-re, találok itt hívőket, gyülekezetet. Felelősek is vagyunk azoknak a kereteknek a kialakításáért, amelyben élni, alkotni, szolgálni tudunk. De ezek a keretek, amik oly ismerősnek tűnnek, veszélyt is jelentenek, mert korlátozzák Isten munkáját. A Máté 13-ban Jézus alig tud csodát tenni, amikor a saját, szűkebb pátriájába látogat. Megvetik, mert azt gondolják, ismerik – és emiatt félreismerik. Innen származik a híres mondás: senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ezzel szemben a Máté 14:34-36- ban azt olvassuk, hogy MINDENKI, aki hozzáért Jézushoz, meggyógyult.

MINDENKI.

Vajon mi mit várunk Jézustól? Mennyire engedjük őt megnyilvánulni az életünkben? Mire számítunk? Ahogy korában mondtam, bizonyságtételeinkben sokszor a siker kerül előtérbe. Amit sikeresen megoldottunk Isten segítségével. Azt gondolom, néha legalább ennyit tudunk tanulni a kudarcainkból. Mire nem volt elég a hitem? Mikor próbáltam győzködni Istent, hogy felejtse el, mert ez a szituáció tényleg lehetetlen? Mikor voltam erőtlen a hitben? Mikor kezdtem el süllyedni a vízben?
Ugyanilyen fontos, hogy legyenek keretek az életünkben. Ne gondoljuk azt hirtelen felindulásból, hogy “hah, úgy megérintett a ma délelőtti prédikáció, annyira tele vagyok erővel, hogy negyven napig fogok böjtölni, átsétálok a Dunán! és a többi” A kettő kreatív egyensúlyára van szükség, de hogy mi az az egyensúly, azt egyedül a Szentlélek tudja kijelenteni. Ő tudja kijelenteni, hol és mikor van szükség az életünkben több struktúrára, tervezésre, és hol, mikor több spontán hitre.

Ezért arra kérlek most, hogy fordulj a melletted ülőhöz, és tedd fel neki a következő két kérdést: Az életed melyik területén lenne szükséged több spontán hitre – és az életed melyik területén lenne szükséged több rendszerre, keretre? Engedd, hogy válaszoljon, majd ő is tegye fel neked ugyanezt a két kérdést! Utána röviden imádkozzatok egymásért.

Isten áldjon meg Titeket!

Reklámok
  1. Hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: