Posts Tagged Kibera

Kibera – Hanging on the train

Április 18-24.
Már három hete, hogy Kiberában dolgozunk, a munka jól halad és a körülményekbe is beleszoktam. A vonatozást kimondottan kedvelem. Reggel fél ötkor kelek és imádkozással kezdem a napot, azután vizet forralok a kávéhoz és elolvasom a napi áhítat útmutatóját, majd hivatkozott a bibliai fejezeteket. Elmélkedek egy keveset a kávé mellett és végül elolvasok egy zsoltárt. Ezek után megreggelizem, felöltözöm és hat előtt tíz perccel elindulok Dagorettibe, ahol Antony-val találkozom és együtt sétálunk az állomásra.

A vonaton reggel mindig a harmadik kocsiban utazom, mióta egy hölgy megszólított és invitált a hármas kocsihoz, mondván ott minden reggel istentisztelet van. És tényleg, dicsőítéssel kezdünk, majd imádkozunk, ismét énekelünk és végül valaki mindig prédikál. Jó így kezdeni a napot, nagyon kedvelem.

Falazás Kiberában


Kiberába érve lejutni a vonatról komoly küzdelem, és ha nem vagy elég szemfüles és erőszakos, akkor nem jutsz le, mint a minap, amikor kénytelenek voltunk visszasétálni a következő állomásról. Szóval miután leküzdjük magunkat a vonatról, megreggelizünk és irány a munka, egy órakor ebédidő, majd kettőtől ismét munka fél hatig. A vonat hatkor az állomáson van, szóval néha nagyon kell szedni a lábunkat, és akkor jön a hazaút, ami ma már az egyik kedvencem.

Az iskola első szintje


Itt nincsenek szabályok, nincs “Kihajolni veszélyes” tábla, nincs “A vonat csak zárt ajtókkal közlekedik” felirat, itt mindenki úgy utazik, ahogy jólesik. Mit mondjak, elsőre elég félelmetes volt utolsó emberként lógni az utolsó lépcsőn harmadmagammal, de a vonatozás kemény világ, így vagy megszokod a rendszert, vagy séta… Itt a le- és felszállás egy időben zajlik, mivel a masiniszták igen akkurátus emberek és nem akarnak eltérni a menetrendtől, szóval az indulás ideje független attól, hogy az emberek befejezték-e a vonat elhagyását, vagy éppen a vonatra feljutással kapcsolatos tevékenységüket: ha üt az óra, akkor bizony indulni kell, így nem árt “tolakodni”.

Készül az iskola tetője


Ma már nem aggódom, tudom, hogy utolsóként mindig fel tudok-e kapaszkodni, mert az emberek azért figyelnek, hogy lehetőleg minden utazni vágyó pajtás feljusson, szóval mindig van egy kis hely. Mit mondjak, gyerekkorom óta szerettem volna a lépcsőn kapaszkodva utazni, kihajolni az ablakon vagy éppen az ajtóban ülve nézni az elsuhanó tájat, és ez most megadatott anélkül, hogy bármi szabályt áthágtam volna. Dicsőség az Úrnak!

Hazafelé Kibera sikátorain át


Leveskortyolás a kiberai állomáson


A vonat háromnegyed hétre érkezik meg Dagorettibe, ahonnan egy húszperces tempós séta után ismét otthon vagyok, gyorsan lezuhanyozom, megkávézok, majd megvacsorázom és ejtőzöm egy kicsit, tanulom az angolt, olvasom Isten igéjét, vagy meghallgatok egy Derek Prince tanítást, hála a Zúgó Szél Alapítványnak.
Majd lefekvés előtt imádkozok és hálát adok az Úrnak, hogy az Ő útjain járhatok és Ő az, aki megóv engem, Ő az, aki velem van mindenkor. “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítanak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged. Mert én vagyok az Úr, a te Istened.” Ámen.

Reklámok

, , , , ,

Hozzászólás

Első munkanap a slumban


Március 29.
4:40 – a telefonom borzasztó hangja szakítja meg az álmomat, csak nagy nehezen sikerül magamhoz térnem. Még minden teljes sötétségbe burkolózik, a hajnali levegő igen csipős. Lassan összeszedem magam, imádkozom, igét olvasok, megreggelizem, majd nekilátok felöltözni és összepakolni a cuccomat. Fél hat felé sikerül elindulnom Dagorettibe. Még mindig tökéletes sötétég, közvilagitas ohne, szóval baktatok az úton az afrikaiakkal a talalkozónk felé. A benzinkútnál Antony vár rám és együtt folytatjuk utunkat Baba Kevin házához, ahol Francis vár minket a “samuval”. Berakjuk a samut a hátizsákomba és indulunk is az állomásra, mert késésben vagyunk. A vonat elvileg 6:30-kor érkezik , de itt sosem lehet tudni…

Pirkadat a vasútnál Dagorettiben

Világosodik, a vágányok mellett sétalunk, amikor meghalljuk a vonat hangját, elkezdünk szaladni. Mit mondjak, reggel fel hétkor, két asóval és egy nyolckilós samuval a hátizsákomban, 1888 méterre a tengerszinttől, csodálkozó afrikaiaktól hemzsegő vonat mellett szaladni nem valami felemelő-, ellenben igen fárasztó mutatvány.

Várakozók a sínek mellett - már világosodik


Mindenesetre elértük a vonatot és még helyünk is akadt. Negyven percnyi vonatozás után megérkezünk Kiberába, a világ masodik legnagyobb nyomornegyedébe (slum). Az allomástól az iskola kb. tizenöt perc gyalog (hogy máshogy?), de közben megállunk reggelizni egy közeli hotelben.

Kibera tetőrengetege


A hotel errefelé nem szállodát jelent, hanem meleg ételt forgalmazó helyiséget. Mondjuk étteremnek, bár ez erős túlzás, mert a mi vasúti restink Michelin-csillagos (Jól irtam, Norbi?) étterem ehhez viszonyítva. Elfogyasztjuk reggelinket, ami teából és két mandaziból (fánkféleség) áll, majd kényelmesen átballagunk az iskolába, átvedlünk és nekilátunk a munkának.

Kibera - A felejthetetlen Katulani Campus Hotel


A munka kicsit megterhelő, az új épulet alapját tötljük fel kővel, majd mikor ezzel végeztünk, a samuval szépen egyenletesre zúzzuk a köveket, és így nagyjából – hangsúlyozom: nagyjából – sík felületet kapunk. Ilyen fajta munkával a múlt század elején játszódó amerikai filmeken lehet találkozni, csak ott éppen rabok végzik büntiből. A tűző napon elég kimerítő foglalatosság, nem beszáéve a szerszámok álapotáról, ami katasztrofális. De azért szépen tesszük, amit tennünk kell, mígnem egyszer csak a samu feje önálló életre kelve elzúg a fülem mellett, miközben én a nyelet markolom. Hümm, nem jó jel, de semmi gond, megúsztuk. Tovább! A samu fejét visszahelyezzük a nyélre, ami természetesen tovább rontja az addig sem éppen első osztályú nyél minőségét, hogy a hosszúságáról ne is szóljak. Sebaj, dolgozunk tovább, mi bajunk lehet… Nem sokkal később a samu nyele megcsúszik a kezemben, aminek következtében a sajat fejemet találom el. Remek! A fejbőröm elpattan, és jelentős mennyiségű vér kezd folydogálni a fejemből.

Jaj a köveknek!


Francis hívja Andrew-t, az igazgatót , aki sietve érkezik az elsősegély dobozzal. A sebet és környékét megtisztítjuk a portól, a vértől és a kórokozóktol kólával, majd a jól ismert betadinnal teljes mértékű fertőtlenítést végzünk és só alkalmazásával csillapítjuk a vérzést , segítve a későbbi esztétikus gyógyulást. Mindezek után felhelyezünk egy kis gézt a sebre, majd rá a sapka és kész is vagyunk. A lényeg, hogy jól érzem magam, semmi szédülés, minden remek.

Fejbe kólint a felismerés - Károly a samuval


Egy óra felé átsétálunk a hotelbe és megebédelünk a helyi specialitásból, ami ohne hús, viszont bőséges köret a körethez. Mindezt lekisérjük egy banánnal és némi kólával, majd visszatérünk a támaszpontra, egy kis pihenésre. Aztán ismét munkához látunk, majd úgy fél négy felé végzünk is. Mivel további utasítással nem láttak el, ezért várakozó álláspontra helyezkedünk, ugyanis Baba Kevin telefonon jelezte: hamarosan érkezik. Természetesen nem jött, szóval öt után atöltöztünk és elindultunk a vonathoz.

Kibera vasútállomása


A síneknél várakozás: a vonat késik egy keveset, ezért nem is igen vár a felszállókra, hanem elrajtol. Mindenki próbál felpattanni minél előbb, nehogy lemaradjon. Nekünk is sikerül felkapaszkodni és lassan zötykölődünk hazafelé. Hét előtt nem sokkal megérkezünk Dagorettibe, leszállunk, elbúcsúzunk: holnap hatkor a főúton talákozunk. Lassan és igen fáradtan hazasétálok és veszek egy jó hideg zuhanyt, nem azért, mert kedvem lelem benne, egyszerűen ezen a tájékon nincs melegvíz. Megkávézok, harapok valamit, majd beesek az ágyba, imádkozom, és mára ennyi. Ha belegondolok, hogy az egész április erről fog szólni… Ohhh Uram segits meg. Mind emellett szeretek itt lenni és nagyon kedvelem az ittenieket, jó az Úrnak útjan járni.

Károly és a zöld Kenya

, , , , ,

Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: