Neil Anderson – Hyatt Moore: Szavak nyomában

A Pápua Új-Guineában élő folopa törzs 2500 tagot számlál. Bennszülött melanéziaiak, akik a belső felföldek rendkívül egyenetlen vidékén laknak. Későn léptek kapcsolatba idegenekkel. Ez annak tudható be, hogy 1960-ig egyetlen fehér bőrű sem mert a területükre lépni, mert gyilkosságokról és emberevésről szóló történetek keringtek a folopákról. Mikor Neil Anderson és családja a folopák földjére érkezett 1972-ben, az ausztrál kormány már meghonosította a modern törvény- és jogrendszert, s már keresztény gyülekezet is létezett.

Neil Anderson és családja nem csak azt a feladatot vállalta, hogy a folopákkal megismertesse a Bibliát – egy evangelizátornak köszönhetően nem volt teljesen ismeretlen számukra –, hanem azt is, hogy lefordítják azt folopa nyelvre. Ennek természetes velejárója volt a bennszülöttek írni-olvasni tanítása. Szerencsére a folopák nagyon kíváncsiak voltak, s vágytak az új ismeretre. Minden nap pontosan megjelentek a Biblia-házban, ahol a foglalkozásokat tartották. Néhányan az olvasástanításból semmit sem értettek, s akadtak, akik azt képzelték, hogy valamiféle varázslatról van szó, s ha egy bizonyos módon tartják a könyvet, az majd segít. De négyen-öten valóban megtanultak olvasni. A falu pedig ámult-bámult. Egyesek biztosra vették, hogy valóban működik a varázslat, hiszen többen tényleg elsajátították az olvasás tudományát. Ezután azok az emberek, akik nem jártak iskolába, így könyörögtek a már olvasni tudóknak: „Kérlek, mondd el az olvasás titkát, add át ezt a hatalmat!” Így aztán egymást kezdték el tanítani.

Voltak, akik csak azért jártak a Biblia-házba, mert a történetek vonzották őket. Néhány idősebb férfi azért mentek oda, mert egyedül ez jelentett számukra valami érdekes tennivalót a faluban. Mások, mint például Awiame Ali, azért mentek, mert semmiről sem akartak lemaradni. „Elepedek azért, hogy itt lehessek!” – mondogatta.

A folopa hagyomány Boporowae-nak hívja Istent, aki távoli és közömbös és cseppet sem hasonlít egy apához, különösen nem egy jó apához. „Hogy csinál-e valamit egyáltalán – mondták –, azt nem tudjuk,… kivéve, hogy lent tartja a Földet. Egyáltalán nem avatkozik bele az emberi dolgokba. Csak üldögél a világ fölött és könyökével a helyén tartja azt. Mikor elzsibbad a karja, kinyújtózik, ilyenkor a Föld morajlik és megremeg. Ezen kívül nem sokat tesz.” A jelenlévő férfiak mind tisztában voltak azzal, hogy a régi felfogás Istenről, mint Boporowae-ről, elévült. Szomorú, hogy sokan a nyugati világban – olyanok is, akiknek jóval régebb óta van Bibliájuk, mint a folopáknak – még mindig úgy gondolnak Istenre, mint a közönyös Boporowae-ra, és soha semmit nem kérnek az Ő nevében. Még mindig nem tanulták meg azt, hogy Ő az atya és Ő jó.

Több alkalommal hívták vadászatra Neil Andersont, aki sokszor csatlakozott a bátor férfiakból álló csapathoz. Ilyenkor több napig is eltartott a vadászat és az erdőben töltötték az éjszakát. Az egyik ilyen alkalom után a szerző a következőket írta: „A pirkadat világosságában az alakok mozgolódni kezdtek. Ébredeztek. A férfiak imádkoztak. Elérzékenyültem. Úgy éreztem, ez valóban a sors iróniája! Itt vagyok én, a nagy fehér misszionárius, aki eljött a világ másik végéről, hogy a bennszülöttek között éljen, megismerje a nyelvüket és életmódjukat, és lefordítsa nekik a Könyvet. Itt fekszem, beszorítva húsz vadász közé, akik alig tudnak valamit Isten igéjéről, s most a puszta földön fekszenek, alig egy vékony matracon vagy néhány levélen, és a reggel legelső perceit imádságban töltik. És elhangzott imádságaik közül néhány értem szólt. Nem ez volt az egyetlen eset, mikor meg kellett szégyenülnöm.”

A folopák rendszerint nagyon nagy érdeklődéssel hallgatták a Biblia üzenetét. Egyik kedves ószövetségi „hősük” József volt, történetét nagy odaadással hallgatták. „Amikor az asszony látta, hogy kezében hagyta a ruháját, és kifutott, összehívta háza népét, és ezt mondta nekik: Nézzétek, egy héber embert hozott hozzánk, és az csúffá tesz bennünket. Bejött hozzám, hogy velem háljon, de én hangosan kiáltottam. Amikor meghallotta, hogy hangosan kiáltozni kezdek, nálam hagyta a ruháját, futásnak eredt, és kiszaladt.” (1Mózes 39,13-15). Mikor ehhez a részhez értek, a férfiak, akik már addig is feszengtek, előrehajoltak és kórusban kiáltottak: „Ez hazugság!” Kezüket ökölbe szorították, állkapcsukat megfeszítették, az erek lüktettek a nyakukon. Botrány! Hogyan bánhatott így el egy rossz nő egy ilyen egyenes és becsületes férfival? Az emberek nap mint nap megjelentek a bibliatanulmányozáson – meg akarták tudni, hogyan folytatódik József története. Örültek, amikor minden jóra fordult, tudták, hogy Isten megengedte, hogy a dolgok látszólag elromoljanak, de végül megmutatta, hogy végig az Ő kezében volt az irányítás.

Az Apostolok Cselekedetét olvasva döbbentek rá a bennszülöttek a Bibliában olvasott és a saját kultúrájukban lévő párhuzamokra. Szavakkal nem lehet kifejezni, mennyire felvillanyozta őket az az átható felfedezés, hogy Isten végig velük volt – s hogy ott is rátaláltak a lábnyomaira, ahol sohasem látták azelőtt. Ráébredtek, hogy a Biblia és annak üzenete nem holmi külföldi import, a fehérek vallása, hanem egészen személyes üzenetet hordoz számukra. Attól a naptól kezdve a Biblia az „ő könyvük” is lett. Azon a napon, egy hegyen, a Fukutao nevű faluban, mindenki hitt, aki jelen volt. Egyetlen kételkedő sem akadt a csoportban. Isten világosan és közvetlenül beleszólt a folopa történelembe, a folopa kultúrába és a folopa gondolkodásba. Szinte tetten érhető volt, hogy Ő milyen mélyen ismeri és szereti ezeket a világ eldugott szegletében élő embereket.

„Visszavágytok-e néha azokba az időkbe és szeretnétek-e úgy élni, mint régen?” – kérdezte néhány folopa férfitől az Anderson család egyik barátja. Első válaszuk döbbent csend volt. Komolyan beszél ez az ember? Végül kitörtek: „Nem! Soha nem mennénk vissza! Szörnyű idők voltak azok. Állandó félelemben éltünk. Soha nem volt nyugalmunk; öltünk, és minket is öltek. Az nem élet volt. Most már ismerjük Istent, mindennek az igaz betéjét (lényegét). Miért érnénk be ennél kevesebbel?”

Megjelent: Reformátusok lapja