Archive for category A hit hősei

Bibliai jellemek a fazekas kezeiben – 3. rész

Ha azt halljuk, hogy hithős, akkor talán egy szuperhősre gondolunk, aki tökéletes és mindent meg tud tenni, nincs számára lehetetlen. Azonban a Biblia arra tanít minket, hogy azok az emberek, akik hithősökké váltak, ugyanolyan egyszerű emberek voltak, mint mi. Ők is tele voltak félelemmel, bizonytalansággal, nem volt elég önbecsülésük, de a kezdeti félelmeket le tudták vetkőzni és bizalmukat az Úrba tudták vetni és átadni neki életüket, s hagyták, hogy az Úr, mint egy fazekas, formálja őket.

Józsuéról Ildikó tanított. Józsué Mózes halála után lett a népe vezetője, neki megadatott, hogy belépjen az Ígéret földjére Ő volt annak a tizenkét kémnek az egyike, akit Mózes előre küldött, hogy kikémlelje a kánaánitákat.

Gerry McNamara Dávid jelleméről beszélt. Dávid az Ószövetség meghatározó személyiségei közé tartozik. Betlehemben született, Sámuel próféta már gyermekkorában kijelölte, hogy ő legyen Izrael eljövendő királya.

És mikor őt (Sault) elveté, támasztá nékik Dávidot királyul; kiről bizonyságot is tőn és monda: Találtam szívem szerint való férfiút, Dávidot, a Jesse fiát, ki minden akaratomat véghez viszi. Apcsel 13,22

Péter Nehémiásról tanított, hogy hogyan formálódott Isten keze alatt. Nehémiás Isten küldetésének látja Jeruzsálem újjáépítését, számot ad a könyvben a külső és belső ellenségeskedésekről. A várost mégis sikerül felépíteni romjaiból. Nehémiás könyve megmutatja, hogy Isten az alázatos szívűeket felmagasztalja.

…és ne bánkódjatok, mert az Úrnak öröme a ti erősségtek. Nehémiás 8,10

Reklámok

, , , , , , ,

Hozzászólás

Bibliai jellemek a fazekas kezeiben – 2. rész

Januárban elkezdett tanítássorozatunkban néhány bibliai szereplőt életét, karakterét vizsgáljuk meg, mielőtt a hit hőseivé váltak volna. A sorozat első részében Jób és Mózes életéről beszélgettük, ezek a tanítások visszanézhetők.

Az elmúlt három vasárnapon Sámson, Noé és Gedeon jellemét vizsgáltuk.

Sámsonról Norbi tanítását olvashatjátok a szövegdobozban:

Tudjátok a keresztény életben, és most általánosítok, két nagy kihívás, véglet van.

Az egyik, hogy vallássá lesz a hitünk: ugyanolyan lesz, mint az iszlám, a farizeusi mozgalom vagy a republikánus párt, esetleg fidesz, kommunista párt: megvannak a hitelveink, tudjuk a tényeket, és jólfésült, vasárnap gyülibe járó emberek leszünk. Tudjuk, mit illik, mit nem illik, de a szívünk meghidegül. Eljárunk a hívős rendezvényekre, hívős zenéket hallgatunk, hívős filmeket nézünk, és hívős nyelven beszélünk egymással.

És közben elmegyünk a koldus mellett az utcán, visszakézből lenézünk embereket, nem bocsátunk meg még a barátainknak sem, nem hogy az ellenségeinknek! A szívünk érintetlen marad. Ez azért van, mert a kereszténységre úgy gondolunk, mint egyszeri, sorsfordító eseményre, nem pedig egy utazásra. Mert nem olvassuk az evangéliumokat, ahol Jézus arról beszél, hogy aki keres, az talál, a zörgetőnek ajtót nyitnak, aki kér, az kap.

A kereszténység folyamat: boldogok, akik éhezik és szomjazzák az Isten Országát. Ha már nem vagy éhes, ha már nem keresel, ha nem zörgetsz, ha nem kérsz – vége a hitnek. Jézus azt mondja, keressétek az Isten Országát! Odamegyünk a forráshoz, iszunk, és megnyílik a lehetősége, hogy újra és újra igyunk, a bennünk élő Szentlélek által, aki folyamatosan a határainkat feszegeti – Jézus nem a kényelembe, hanem a folyamatos kényelmetlenségbe, önmegtagadásba, önmagunk meghaladásába hív.

Erről nagyon szívesen prédikálok, szinte minden prédikációm erről szól. A másik végletről nem szívesen beszélek, mert az engem jobban fenyeget. Amiről beszéltem, az is, de van bennem valami, ami lázad a konformizmus ellen, ennek – úgy érzem – könnyebben ellen tudok állni. A másik véglet ellen jobban kell védekeznem, tudatosabban.

Ez a véglet azt mondja, hogy bármit megtehetsz, csak engedd, hogy Isten használjon Téged. Több évet töltöttem egy nagyon karizmatikus gyülekezetben, sok ilyenbe látogattam is el, és habár nem mondják ki, de ott van a levegőben, hogy amíg nagy dolgokat teszel Istenért, minden rendben van. Vannak a nagy sztár karizmatikus gyógyítók, evangélisták, akiket valamiféle kultusz vesz körül, és az ilyen nagyon magas piedesztálról nagyon könnyű leesni.

De nemcsak nagy „sztárok” eshetnek ebbe a csapdába, hibába. Mindnyájan gondolhatjuk azt, hogy „hú, olyan erősen éreztem Isten jelenlétét a gyüliben, vagy két hete imádkozás közben, vagy amikor bizonyságot tettem a buszon valakinek, tehát minden rendben van velem, most egy kicsit lazíthatok, úgysem lehet mindig szentfazéknak lenni, most akkor kicsit kirúgunk a hámból…” Ami engem illet, én hajlamos vagyok erre.

„Olyan nehéz volt ez a hét, annyit dolgoztam, vasárnap még prédikáltam is, most mindenki hagyjon békén, kinyitok egy üveg alkoholmentes sört, és megnézem Született feleségek 3 évadját egymás után…” Na, jó, nem pont ezt a sorozatot. Szóval, úgy érezhetjük, hogy akár azért mert megérdemeljük, akár azért, mert nem számít, hiszen Istenért annyi fantasztikus dolgot teszünk, a személyes életünkben már eljutottunk Jézus legközelebbi közelségébe, ezért nem számít, mit teszünk.

Arra szeretnék rámutatni, hogy mind a két gondolkodásmód mély büszkeségből és felfuvalkodottságból fakad. Az elsőben átéltünk valamit, tudjuk, mi a minta, nekünk ne mondja meg senki, mi a kereszténység, mi betartjuk a normát, eljárunk gyülibe, mi jó emberek vagyunk, bezzeg a többiek. Visszafojtjuk az érzelmeinket, az életünket, így próbáljuk saját erőből elnyerni Isten tetszését – Isten nélkül.

A másik esetben is azt gondoljuk, nekünk ne mondja meg senki, mi a kereszténység (meg sem merik mondani), hiszen az Úr használ minket, olyan átéléseink vannak, hogy belepirulna a pápa is, ez a kisebb-nagyobb kilengés belefér, elvégre az Úr a szívet nézi, nem a tetteinket, nehogy már olyan vallásos meszelt sírok legyünk, mint a sok képmutató a templomban.

És ezzel időnként még a természetes erkölcsi normákat is átlépjük, belegázolunk az emberekbe, egy barátom szavajárása szerint „gőgösködni” fogunk. Isten erejével, ajándékaival nagy dolgokat teszünk Istenért – de az életünket szinte nélküle éljük, a normális életünket nem járja át az az erő, amit egyébként felhasználunk… Mind a két esetben mi leszünk a norma, nem pedig Isten és az Ő Igéje. Mivel az elsőről szeretek prédikálni, most a másodikról fogok. Nagyon jó lenne felolvasni a Bírák könyvéből a 13. 14. 15. 16. fejezetet. Nem fogjuk, helyette én elmesélem a történetet, remélem, elég pontosan.

Sámsonról lesz szó, aki négy fejezetet kapott a Bibliából. Ez keveseknek adatik meg. Jó, Mózesnek volt öt könyve, Jóbnak is teljes saját könyve sok-sok fejezettel, mégis… A mostani sorozatunk hithősökről szól. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete sok-sok hithőst sorol fel, és egy szóban megemlíti Sámsont is, ezért valóban azt kell gondolnunk, hogy hithős volt. Sokaknak talán a szamárállkapocs jut az eszébe róla, az, ahogyan azzal hadonászik. Pedig nem így kezdődött az élete. A Biblia egyik legígéretesebb szereplőjeként indul, alig vannak olyan ószövetségi figurák, akiknek ilyen biztatók lennének a születési körülményeik.

Abban az időben járunk, amikor bírák vezették a zsidó népet, már Kánaán földjén. Állandó problémák voltak a környező népekkel, elsősorban a filiszteusokkal, akik sokat szorongatták Izrael fiait. Akkoriban úgy értelmezték a világot, hogy ha rosszat tesznek, Isten rögtön megbünteti őket a filiszteusokkal, ha jól cselekednek, akkor meg békén lesznek hagyva, sőt, Isten megáldja őket. Ma is szoktuk mondani, hogy Isten nem ver bottal, de a politikában az Istenre való hivatkozás nem biztos, hogy ugyanazt jelenti, mint akkoriban.

De inkább ne beszéljünk erről. Szóval, volt egy Manoá nevű ember, akinek a felesége meddő volt. Egy nap megjelenik Isten angyala, és azt mondja neki, hogy szülni fog. Ezt mondja, szó szerint az angyal: Most megójjad magad, és ne igyál se bort, se más részegítő italt, és ne egyél semmi tisztátalant. Mert íme terhes leszesz, és fiat szülsz, és beretva ne érintse annak fejét, mert Istennek szenteltetett lesz az a gyermek anyjának méhétől fogva, és ő kezdi majd megszabadítani Izráelt a Filiszteusok kezéből.” Istennek szentelt lesz már a fogantatásától fogva… Nem hétköznapi ígéret. A férj kicsit meglepődik, a helyében én is ezt tenném, és ő is találkozni akar az angyallal. És Isten megadja! Újra eljön az angyal, beszélgetnek, és Manoá olyan, mint a legtöbb apa: „Jó, de most mit csináljunk, hogy kellene nevelni azt a gyereket?!” Az angyal elmondja türelmesen még egyszer, sőt, kiegészíti: a gyerek se egyen-igyon semmit, ami bortermő szőlőből származik, ez talán Larrynek kemény beszéd, mert nagyon szereti a mustot, és semmi tisztátalant ne egyen, ne vágják a haját. Eddig csodálatos a történet. Sőt, megszületik a kis Sámson, mert róla van szó, és folytatódik a csodás történet. Azt olvassuk, hogy „felnevekedék a gyermek, és megáldá őt az Úr.” Sőt, „és kezdé az Úrnak lelke őt indítani a Dán táborában, Córa és Estháol között.” A következőkben arról olvashatunk, hogy Sámson elvesz egy filiszteus lányt feleségül, ami nem tetszik a szüleinek, de a szerző szerint ez az Úrtól volt, mert Sámson ürügyet keres a filiszteusok ellen. Ezt nekem nehéz megértenem, mert az én életemben nem így működik az Úr, nem biztat arra, hogy ürügyet keressek mások ellen, erre magamtól is képes vagyok, engem inkább le szokott beszélni, ha hagyom.

Ami biztos, hogy Sámsonnak mindig is gondjai voltak a nőkkel. Beleszeret ebbe-abba, összefekszik ezzel-azzal. Itt az ürügy az lesz, hogy széttép egy oroszlánt, abba belefészkelnek a vadméhek, és amikor újra arra jár, mézet vesz ki belőle. Ezt a találós kérdést felteszi a lagziján 30 fickónak, akik megfenyegetik a mátkáját, hogy ha nem kapnak választ, megölik őt és a családját. Az asszony a hétnapos lagzi idején végig sír Sámsonnak, hogy ha szeretné, megmondaná a találós kérdés megfejtését. Nem akarom elpszichologizálni a dolgot, de Sámson nem bírja a hisztit. Sok férfi van ezzel így. Különösen a látszólag erős, stabil férfiak. Volt egy ilyen kollégám, birkózott, lovagolt, káromkodott, mint a kocsis, aztán egyszer hallottam beszélni a kutyájával: üntyüke-püntyüke… Mondom, mi van?! Azt mondja, hát ez nőstény, vele így kell beszélni!!! Ja, értem! A Biblia úgy állítja be ezt a történést és a későbbieket is, mintha az emberi érzelmek gyengesége miatt Sámson az Úr helyett a nőt választotta volna. Azt hiszem, van ebben igazság. Sőt. De ebből nem az a tanulság, hogy a nők boszorkányok, akik el akarnak téríteni az Úr útjáról (a középkorban sokan ezt a tanulságot vonták le), hanem inkább azt, hogy férfiak vagy nők, sőt, férfiak és nők ki vagyunk téve a saját gyengeségeinknek, amik akadályozhatnak Isten munkájában.

Ez nem azt jelenti, hogy a párunk taszít minket a pokolba, hanem azt, hogy ha nincs rendben a szívünk, a lelkünk, meg fogunk törni. Mindnyájunknak meg vannak ugyanis a gyenge pontjaink. Ha bizonyos gombokat kezdenek el nyomogatni rajtunk, akkor filmszakadás. Ha rosszkor mondanak nekünk rosszat, robbanunk, összetörünk. Bocsánat, hogy ezt mondom, de ez még a hitünktől is független sokszor. Ha nekem megkérdőjelezik a jó szándékomat, robbanok. Mindenkinek a múltja, neveltetése, személyisége miatt megvannak ezek a pontjai. Bertáért is tanuljuk…

Sámsonnak a szép nők és „nem szeretsz, ha nem mondod el” érzelmi zsarolása volt a gyenge pontja. Mondhatta volna azt is, hogy „ez a te bajod, hogy ebből ítéled meg a szeretetemet, a kettőnek nincs köze egymáshoz.” De nem ezt mondta, mert ott volt a gyenge pontja. Neked mi a gyenge pontod? Azért kérdezem, mert ennek a tudatában kell lennünk. Ha ugyanis nem tudjuk ezt, akkor esélyünk sincs változtatni rajta. Csak, amire rálátunk, abból tudunk változni, ha vakok vagyunk, és nem tudjuk, hogy vakok vagyunk, Isten sem tud segíteni rajtunk! Tudnunk kell azt mondani, „azt akarom Uram, hogy lássak!”.

Az elmúlt néhány hónapban Isten nekem azt mutatta meg, hogy irreálisan érzékeny vagyok néhány hasonló dologra. Van bennem valami, ami irreálisan képes kiborulni akkor, amikor azt gondolom, jogtalanság, igazságtalanság ér. Vagy teljesen szeretek mindenkit, vagy megutálom. A szeretetem vagy 100 százalékon van, vagy nullán. Legalábbis így ÉRZEM. Ami még ennél is rosszabb, ezt normálisnak gondolom. Magamban úgy okoskodom, hogy ha ilyen gonosz volt a másik, megérdemli, hogy ne szeressem. Átveszem a bírói szerepet Istentől… Erre csak most láttam rá, és nagyon szégyellem magam azért, hogy 42 éven át ennek nem voltam a tudatában. És nem vigasztal, hogy valószínűleg Sámson sem. Te vajon minek nem vagy a tudatában? És ha a tudatában lennél, mit csinálnál másképp? Sámson agresszióval vezeti le a feszültséget, otthagyja a nejét, megöl 30 filiszteust, és szevasz. Bele sem merek gondolni, én vajon hogyan vezettem le a feszkót…

Tudjátok, amikor Isten elhívása van rajtunk, hajlamosak vagyunk mindent ezzel indokolni. Persze, az Úrtól volt, hogy dühös lettem, megöltem 30 embert… Persze, az Úrtól volt, hogy dühös lettem, és kiosztottam a gyerekemet, feleségemet, stb. Elvégre, én Isten embere vagyok! Magamtól nem nyúlnék a pohár után, de miattad ezt kell tennem…! Miattad, a Te haragod miatt csináltam ezt vagy azt! Ismerős? Ez hazugság. Csak magad miatt – nem hibáztathatsz senki mást. Sem a szüleidet, sem a környezetedet, sem Istent. Te cselekedtél úgy, mert úgy akartál cselekedni. Van felelősségünk, és ezt nem kerülhetjük meg. Az igazán ijesztő, hogy ez még bele is illeszkedhet az Istenképünkbe. A filiszteus feleség árulása miatt Sámson nagy dolgot visz véghez. Látszólag minden rendben van. Mégsincs, mert a szíve nincs rendben. Ürügyet, okokat keres.

Amikor ürügyeket, okokat keresünk arra, hogy másoknak fájdalmat, szenvedést okozzunk, bosszút álljunk, lassan, de biztosan letérünk Isten útjáról. Az elején még lehet, hogy meg is dicsérnek, talán még plecsnit, kitüntetést is kapunk, talán még a lelkész is megdicsér, hogy a helyes dolgot cselekedtük, de ez nem igaz: letértünk Isten útjáról. Istennek nincs szüksége a mi kicsinyes bosszúvágyunkra, betartásunkra – Ő nem így dolgozik. Ha ezeket a belső motivációkat nem rakjuk helyre, nagy bajba kerülhetünk. Ahogyan Sámson is.

Miután megölt 30 filiszteust, a felesége elhagyta, máshoz adták. Erről nem szóltak neki, így megint oka lett felindulni. Felgyújtotta a filiszteusok búzamezőjét, szőlőt, olajfaerdőt. Óriási pusztítást okozott. Ennek az lett az eredménye, hogy a filiszteusok maguk gyilkolták meg a feleségét és annak családját. Aztán egész Izraelt kezdték nyomorgatni Sámson miatt, mire Sámsont saját népe kötözte meg, és adta át a filiszteusoknak. Sámson kiszabadította magát, leverte vagy ezer filiszteust egy szamárállkapoccsal.

Mit értékel a nép? A nyers erőt. Meg is választották Sámsont Izrael vezetőjének, bírónak, és 20 évig volt bíró. Nem tudjuk, milyen döntéseket hozott, a temperamentuma alapján talán kétséges, hogy mindig jól ítélt, de erről hallgat a Biblia. Arról viszont nem hallgat, hogy Sámson nem tanult a korábbi hibáiból, a viselkedésében nem lett változás. Arról ír a Bírák 16, hogy elment Gázába, tehát filiszteus területre, és ott meglátott egy parázna nőt, és bement hozzá. Sámson kontrollálhatatlan: amit meglát, úgy cselekszik, amint kedve tartja. Ha jó kedve, jó bíró, az Úr felkentje, ha úgy érzi, akkor nem, akkor mint egy lázadó gyerek, megy a saját feje után. Amikor el akarják kapni, segítségül hívja az Urat, kiszaggatja a város kapuit, senki és semmi nem állhat neki ellen. Aztán megint jön egy nő, ezúttal a Sórek völgyében, ő lesz a jól ismert Delila. Delilát lefizetik a filiszteusok, hogy tudja meg a titkát, és ugyanaz megtörténik, mint 20 évvel korábban: nyaggatni kezdi az asszony. Sámson mindennek ellen tud állni, kivéve a kísértést, s habár látja, hogy a nő elárulja többször is, csak beadja a derekát.

Isten elhívásának a kulcsát, a legféltettebb titkát szolgáltatja ki olyannak, aki nem méltó rá. A legeslegdrágábbat, identitásának a kulcsát, az, aki mélyen ő maga odadobja az ellenségének. Mert nem tud az ösztöneinek parancsolni, mert a saját érzelmeinek kiszolgáltatott módon él. Megmondja, hogy az ereje a hajában van. Így szól a történet: Delila nyüstöli: „Miképpen mondhatod: Szeretlek téged, ha szíved nincsen én velem? Immár három ízben szedtél rá engem, és nem mondtad meg, hogy miben van a te nagy erőd? Mikor aztán őt minden nap zaklatta szavaival, és gyötörte őt: halálosan belefáradt a lelke, És kitárta előtte egész szívét, és monda néki: Borotva nem volt soha az én fejemen, mert Istennek szentelt vagyok anyám méhétől fogva; ha megnyírattatom, eltávozik tőlem az én erőm, és megerőtlenedem, és olyan leszek, mint akármely ember.” Minden embernek szüksége van intimitásra, mély érzésekre. Csakhogy türelmetlenek vagyunk. Lehet, arra méltatlan előtt nyitjuk meg magunkat. Hiszen Sámsonnak, a legnagyobbaknak is szükségük van megértésre, gyengédségre. Csak hogy nem szórhatjuk a kincseinket a disznók elé. Ha érzelmileg gyengék, labilisak vagyunk, beérjük az igazi dolgok árnyékával, nem várunk a megbízható barátokra, társra, aki tényleg elfogad minket, amilyenek vagyunk. A bizalom kiépüléséhez idő, szeretet, odaszánás, elkötelezettség kell. Ha Sámson lettem volna, mindent elmondtam volna Hajnalkának, mert tudom, nem él vissza vele.

De Sámson prostikkal, idegen asszonyokkal barátkozott, akik „megtetszettek neki”. Nem érdekelték a szív dolgai, a szeme után ment. Mivel azonban mindenkiben ott van a vágy, hogy megnyíljon, a rossz emberek előtt nyílt meg, akik tönkre tették. Ott volt benne Isten ereje, de a szíve, lelke nem tudta megfelelően hordozni az elhívást. Mert az elhívás, Isten ajándékai ingyen jönnek, nem kell azokért megdolgozni. Nekünk az edényen, magunkon kell dolgozni azért, hogy jól tudjuk kezelni az ajándékot. A csodálatos zenei, irodalmi tehetség, a jó gének bennünk lehetnek, de gyakorolni kell. Kell szorgalom, önmegtagadás, áldozathozatal. Az ajándék képes tönkretenni, ha nem jól kezeljük. A hippi korszak legnagyobb tehetségei, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Brian Jones mind 30 éves koruk előtt meghaltak, mert az óriási tehetséget nem tudták kezelni. Sámson tovább húzta, de nem volt diadalmenet az élete. Előbb vagy utóbb utolérhet minket a saját megépületlenségünk, a saját sebeink, korlátlan természetünk. Isten elhívása, ajándékai kevesek: mi is kellünk ahhoz, hogy azok úgy fejlődjenek, hogy Isten ereje ne pusztulást, hanem életet és szeretetet teremtsenek a környezetünkben.

Ismerjük a történetet: Sámson, miután levágták a haját, azt gondolta, most is legyőzi a filiszteusokat. Legnagyobb meglepetésére nem így történt: elfogták, megkínozták, megvakították, és szolgamunkára kényszerítették. A sztorinak nem itt van vége, mert Sámson a szolgaságban megtanult néhány fontos dolgot, és még egyszer, utoljára harcolt magáért és a népéért, de nem hagy nyugodni a kérdés: hogyan alakult volna az élete, ha már fiatalkorában odafigyel arra, hogy Isten ajándékaival méltó módon bánjon, és az Urat ne csak a szolgálatába, hanem a saját életébe is beengedje.

Neked az életedben hova kellene többet beengedned Istenből? És ha megtennéd, annak milyen hatása lenne az életedre?

Noéról is Norbi tanított:

Péter Gedeon életét, jellemét mutatta be:

, , , , , , ,

Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: