Bruce E. Olson: Bruchko

Egy 19 éves fiatalember tanulmányait, családját, korábbi életét maga mögött hagyva útnak indult a dél-amerikai őserdőbe, mert úgy érezte, ez az Úr akarata. Amikor a missziós társaságtól elutasítást és közönyt kapott, nem adta fel. „A saját lábadon kell megállnod, barátocskám.” – kapta meg azoktól, akiktől segítséget remélt. Egyedül Isten mondta neki: „Lehet, hogy mindenki elutasít, de én nem utasítalak el.” Ez a fiatalember egy kegyetlen gyilkos indián törzshöz, a motilone-okhoz akart minden áron eljutni. Az út rögös, fogsággal, kínzásokkal, betegséggel, keserűségekkel volt teli, de Bruce Olson csak az isteni küldetésével törődött. Mindig természetes volt számára, hogy Isten ott van mellette, s célja van az életével.

Bruce E. Olson dokumentumregénye

A kegyetlen fehér telepesek sok veszteséget okoztak az indiánoknak, így nem szívesen látták a fehér embert. Bruce nem adta fel, semmi nem tántorította el céljától, hogy megmutassa az őslakosoknak Isten szeretetét. Előbb a yuko-kal került kapcsolatba, lassan tanulta a nyelvüket, de rá kellett jönnie, hogy ezek nem motilone indiánok. Továbbra is a motilone-okkal akart mindenképp találkozni. Azokkal, akiktől a többi indián is rettegett. A motilone-oknál a fogadtatás mindennél félelmetesebb volt. Amikor először ment az őserdőbe, átlőtték a lábát egy motilone nyílvesszővel, hónapokig tartották fogva. „Ez idő alatt Isten olyan szeretetet és könyörületet adott a szívembe indián fogva tartóim iránt, ami messze túlhaladta minden előzetes várakozásomat.” – emlékszik vissza a nehéz kezdetekre. Másfél évbe telt, mire sikerült kapcsolatot teremtenie a motilone-okkal, majd megtanulta a nyelvüket, megismerte a kultúrájukat.

Olvasás során fel kell ismerjük, hogy a jó misszionárius ismérvei között kell legyen a kiváló pedagógiai érzék, a makacs kitartás, az erős hit és a szeretet. Egy csodálatos példa olvasható a könyvben Bruce kiváló pedagógiai érzékére: a motilone-oknak megvoltak a saját gyógyítási módszereik. Mikor egyszer fertőző szemgyulladás tört ki, Bruce akcióba lépett. A boszorkány doktor hiába kántált reggeltől-estig, nem volt eredmény. Bruce felajánlotta segítségét, de a boszorkánydoktor elutasította. Nem akart szembekerülni a boszorkány doktorral, ezért szándékosan ő is beteg lett, így rá tudta venni a boszorkány doktort a bakteriális fertőzések kezelésére való Terramycin használatára – másokon is. A doktor tekintélye megnőtt a többiek előtt és Bruce barátja lett. Néhány éven belül nyolc egészségügyi állomás működött, minden faluközösségben egy. Terjedtek a higiéniai módszerek, változtak a motilone étkezési szokások. Iskolákat alapítottak. Sokan úgy tartják, hogy ez volt a leggyorsabb ütemű fejlődés, ami valaha megtörtént egy primitív törzs életében. Két oka volt: a motilone-oknak nem kellett feladniuk a kultúrájukat, nem kellett fehérré válniuk. A nép nem lázadozott, mert a tradicionális vezetők kezdeményezték az új módszereket. A másik ok a Szent Szellem működése volt. Őnélküle nem lett volna valóságos és tartós a fejlődés.

A legnehezebb dolog az volt, hogy hogyan is kezdjen neki Isten szeretetének megmutatásához. Nehéz volt olyat mondani nekik, ami megérintette őket. „Ez az út a fehér embereké.” – legyintettek. Mégis szükségük volt Jézusra. „Jézus, ennek a népnek szüksége van rád. Ó, Jézus, légy motilone!” – fohászkodott Bruce a vademberekért. Isten meghallgatta könyörgést, és megáldotta a népet, s a törzs tagjai hamarosan befogadták a szívükbe Jézus Krisztust – vagy ahogyan motilone nyelven mondják: Saymaydodjira Ibatiradacurat -, majd lefordította nyelvükre az Újszövetség számos könyvét.

Bruce E. Olson, akit az emberek elutasítottak, bolondnak néztek elszántsága miatt, Isten csodálatos lámpásaként világított a világtól elzárt emberek számára. „A kérdés sohasem az volt, hogyan hihetem, hogy ez Isten akarata, hanem az, hogyan kételkedhetnék benne?” – a szerző saját szavaival meséli el megdöbbentő történetét, mely izgalmas, akár egy kalandregény, személyes, akár egy napló, s amely dokumentumregény és hitvallás is egyben.