2012. február havi archívum

Imádkozz, bárhol vagy!

Gerry McNamara a Máté 6,5-15 alapján beszélt arról, hogy az imádság kommunikáció Isten és ember között. A Máté 6,5-ben olvashatjuk, “És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akik a gyülekezetekben és az utcák szegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat.” Amikor imádkozunk, azért imádkozunk, hogy másokkal kommunikáljunk, vagy azért, hogy Istennel? Azért imádkozunk, hogy más emberek lássák, milyen szentek vagyunk? Azért imádkozunk, hogy más emberek észrevegyék, hogy nekünk van igazunk? Azért imádkozunk, hogy a szükségeinket és szeretetünket Isten felé közvetítsük? Ti miért imádkoztok?

Imádkozhatunk a templomban, utazás közben, az autóban, este az ágyban, a kedvenc székünkben, minden étkezés előtt, vagy egy fontos találkozó előtt… Az imádság kétirányú, nem csak az én szükségeim fontosak, hanem az is, hogy én mit adhatok Istennek és az Ő királyságának. Vannak, akik nagyon jól tudnak imádkozni, de hányan vagyunk jók abban, hogy meghallgassuk, hogy Isten mit mond nekünk? Hányan mondjuk, hogy Istenem, én hallgatlak téged! Én hallani akarom, mit akarsz nekem ma mondani! Vezess engem! Figyeltek Istenre? Halljátok-e, mit mond Isten nektek? Miért imádkozzunk? Jakab 5,13-20 megadja a választ. Bajban vagy? Imádkozz! Boldog vagy? Énekelj dicséreteket! Akármilyen lelki állapotban vagy, kommunikálj Istennel, mondd el neki, mennyire szereted!

Gerry tanítását legidősebb lánya, Csilla fordította

Előző héten Izsák Norbert azt az üzenetet adta át a gyülekezetnek, hogy Isten nagyon szeret minket:


Nagyon szokatlan témával készültem. Egy olyan gondolatot helyezett a szívemre az Úr, amit talán még soha nem hallottatok. Rejtélyes, borzongató…

Ha én írtam volna a Da Vinci-kódot, most azt mondanám, olyan titkokra és összefüggésekre fogok rámutatni, amitől égnek áll mindenkinek a haja. A Biblia rejtett üzenetét, titkos kódját fogom elárulni ma nektek…

Készen álltok?

Itt van: Isten szeret. Ma nincs közöttünk olyan ember, akit ne szeretne Isten. Sőt! Én merek nagyot mondani. Ma nincs egész Budapesten olyan ember, akit ne szeretne nagyon forró szeretettel Isten…

Ez volt az üzenetem, köszönöm, hogy meghallgattatok… Innentől kezdve már csak mesélni fogok…

Vannak ismerőseim, akik szerint nem jó, ha az ember megismeri a saját lelkét. Én úgy vélem, valóban meglehetősen depressziósak tudunk lenni, ha szembetalálkozunk saját magunkkal, ha szűrő nélkül látjuk bűneinket, önzésünket, gonoszságunkat, tényleg kétségbe eshetünk.

Mégis, meggyőződésem, ha Isten mellettünk áll, segít feldolgozni ezt a sokkot. Meggyőződésem, ha meghalljuk az Ő szelíd és halk hangját, akkor van esélyünk arra, hogy ne fussunk el, és ne akasszuk fel magunkat.

Az ember első reakciója ugyanis a menekülés. Két történetet szeretnék megosztani veletek erről. Az egyiknek nincs, de a másiknak van happy endje.

Egy világi újságíró egyszer elment meglátogatni Teréz anyát Indiában. Figyelte, ahogyan segíti a szegényeket, kötözi a gennyes sebeket és megsimogatja az érinthetetleneket, akiket az egész társadalom kitaszított. Utána az újságíró megkérdezte, miért csinálja azt, amit csinál.

Teréz anya nem szólt egy szót sem, csak felnézett rá. A BBC munkatársa pedig hirtelen meglátta Isten szeretetét a szemében. Ez olyan mélyen érintette, hogy felpattant, sarkon fordult és elszaladt. Később azt mondta, nem bírta elviselni a szeretetet, ami Teréz anya szeméből sugárzott.

Isten feltétlen szeretete hihetetlen erővel bír. Megkockáztatom, ez a világegyetemben a leghatatalmasabb erő. Amikor szembe találkozunk ezzel, első reakciónk a menekülés. Tudjuk, nem érdemeljük meg, fel sem bírjuk fogni.

A másik történet vidámabb véget ért. Lukács evangéliumának 5. fejezetében Simon Péter halászgatás közben megismerkedik Jézus csodatevő erejével. Jézus azt mondja neki, menjen ki, és vesse ki a hálóját egy egész éjszakai sikertelen halászat után. Péter morog, talán szitkozódik is egy keveset, majd engedelmeskedik.

És megtörténik a csoda. A csoda során Péter szembesül a saját kétségeivel, hitetlenségével, bűnével. Erre az egyetlen értelmezhető reakció következik. Jézus lábai elé esik, és azt mondja: „Eredj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Tudjuk a történet végét: Jézus azt mondja neki, „ne félj!”, és elhívja a szolgálatra.

Mélyen hiszem, hogy igaz megtérésre vezet, amikor igazán szembesülünk magunkkal, ráadásul meghalljuk, hogy minden bűnünk és fertőnk ellenére Isten úgy szeret, ahogyan vagyunk. Ez általában hitetlenkedést vált ki belőlünk, de jó esetben elhisszük: Isten szeret. És itt, ezen a ponton kezdődik a keresztyén élet.

Egy olyan Igét szeretnék segítségül hívni, amiről irreálisan kevés igehirdetést hallottam az elmúlt 20 évben. Ez azért érdekes, mert ez a bizonyos igehely körbe van lőve olyan Igékkel, amelyekről viszont megszámlálhatatlanul sok prédikációt hallottam már. De nem csigázlak tovább titeket. János evangéliumából, a harmadik fejezet 17. versét fogom olvasni.

„Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.”

Mindannyian álmunkból felébresztve is kívülről fújjuk az előtte levő verset: Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Most csak egy kicsit olvastuk tovább, és lám, új dimenziók nyílnak meg előttünk. A legfontosabb dolog Isten szeretetével kapcsolatban, amellett, hogy végtelen és megmérhetetlen, az, hogy ingyenes. Nem lehet megdolgozni érte.

Ezt sokan tudjuk, de nem eléggé. A bevezetőmben említett két példában arra póbáltam utalni, hogy Isten ismeretlenül, minden érdem, nagy cselekedet nélkül, teljesen váratlan pillanatokban meglep a szeretetével. Úgy fejbe kólint, hogy jószerivel azt sem tudjuk, hol vagyunk, mi történik velünk.

Amikor először találtoztam egy váratlan ima során Isten szeretetével, azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Úgy fejbe kólintott, annyira váratlan volt, hogy ijedtemben elhittem. Arra gondoltam, ha ez igaz, ez a világegyetem legnagyszerűbb üzenete. És volt annyi üzleti érzékem, hogy arra gondoljak: ha ez tényleg ingyen van, nem akarok kimaradni belőle.

Én önzőbb voltam, mint az angol újságíró és Péter: nem akartam elfutni, s noha alig tudtam befogadni, egyre többet kértem belőle.

És ez az a pont, ahol mindannyiunknak újra kell gondolnunk a keresztyén életünket: amikor Istennel szeretnék találkozni, vajon hogyan készülök a találkozóra? Amikor Istent igyekszem bemutatni a környezetemnek, vajon milyennek láttatom Őt?

Mert ne legyenek illúzióink: csak olyannak tudjuk bemutatni Istent, amilyennek mi megtapasztaltuk Őt. Ha rideg, kemény bírónak mutatjuk, lehet, mi sem találkoztunk még Isten végtelen szeretetével – vagy már elfelejtettük, milyen az. Ha az emberek nem Isten jó illatát érzik a környezetünkben, nem biztos, hogy Istenben van a hiba.

Amikor azt mondom hiba, nagyon nem szeretnék abba a hibába esni, hogy további vádakat, kárhoztatásokat helyezzek Rátok amiatt, hogy valamit nem jól csináltok a keresztyén életben. Mégis, száz százalékig biztos vagyok abban, hogy vannak közöttünk olyanok, akik azért betegek, akár lelkükben, akár testükben, mert nem ismerik Isten minden értelmet felül haladó szeretetét.

Elismerem, bizonyos fokig mindannyian koldusok vagyunk, akik tükör által homályosan keresik a nappali melegedőt, de nagyon fontos, hogy a jó címen keressük. A Biblia segít nekünk.

A Biblia azt mondja, nem azért jött Jézus erre a földre, hogy kárhoztasson. Az Atya nem kárhoztatni küldte a Fiút.

Márpedig amilyen a Fiú, olyan az Atya. Lehet, azt gondolod, Jézus csak afféle Isten lájt, olyan kalóriamentes Teremtő, aki nagy nehezen visszafogja az Atya kezét, hogy ne szúrja beléd a vasvillát, de ma délelőtt szeretném elmondani, hogy az Atya a világ legkedvesebb személye.

Azt olvasom a Bibliában, hogy az Isten jósága, egy másik fordítás szerint Isten kedvessége az, ami megtérésre indít. (Róma 2:4). Semmi más nem tud igazi megtérésre indítani, csak Isten kedvessége, Isten jósága.

Lehet, valaki úgy tért meg, hogy megijedt a pokoltól. De ha nem találkozik Isten jóságával, megtérése nem szívből jövö gyümölcsöket, hanem a félelem, az ijedelem gyümölcseit fogja hozni. Szolgálni fog, de csak úgy, mint a tékozló fiú testvére, aki egész életében rettegett attól, hogy bármit is kérjen apjától, bármikor is felvállalja magát, az érzéseit, az igazi énjét.

Istenhez egy út vezet: ez az út Jézus. Jézus útja pedig nem a kárhoztatás útja. Ha a keresztény életedben sok a félelem, sok a kárhoztatás, könnyen lehet, hogy nem kaptál elég nagy dózist Isten szeretetéből. Meglehet, nem a jó forrásnál jársz. Meglehet, annyi butasággal tömték meg a fejed, hogy már azt sem tudod, kicsoda Jézus.

Az is lehet, túlságosan önmagadra támaszkodsz. Amikor magamra nézek, nem sok jót látok. Tulajdonképpen egy önző és szeretetéhes embert látok. Aki sokkal többet akar kapni, mint amennyit adni akar.

Én tisztában vagyok ezzel, de ez a tudat nem tesz engem különösebben boldoggá. Ha magamra nézek, nem tudom elhinni, hogy Isten képes engem szeretni. Ha nem találkozom vele, ha nem tapasztalom meg az Ő végtelen jóságát, szeretetét, menthetetlenül elvesztem. Nincs senki ugyanis ebben a világegyetemben, aki meg tud menteni minket saját magunktól.

Az élet és a halál kulcsa a saját kezünkben van. És nem Münchausen báróként saját magunkat kell kihúzni a hajunknál fogva a mocsárból, ami nekem már önmagában is problémás lenne, hanem el kell hinnünk, hogy borzalmas, élhetetlen, önző énünk ellenére, Isten mégis szeret.

Nem olyan könnyű ám ez. Vannak barátaim, akik képtelenek meglépni a hitnek ezt az óriási lépését. Ők menekülnek Isten elől. Mi, hívők azonban arra kaptunk elhívást, hogy ne a saját képünkre formáljuk meg Istent. A mi, saját kezűleg megkonstruált istenünk hamis isten. Önző, bosszúszomjas, gyors a haragra, a büntetésre. Jézus azért jött el, hogy megmutassa, nem ilyen az Isten.

Elárulok egy másik titkot. Amikor megtérünk, és szembesülünk a világegyetem legnagyobb erejével, Isten szeretetével, észrevétlenül, mint a szivacsot a víz, át- meg átjár Isten szeretete. Ezt szokták az első szeretet tüzének mondani.

Az első szeretet tüze pedig nem azért múlik el, mert Isten megvonja tőlünk a kegyelmét, nem azért szürkül meg, mert érettebbek, felnőttebbek és cinikusabbak leszünk.

Nem! Az első szeretet csak azért tud elhomályosulni, mert elhomályosul az a személy, akitől kaptuk. Akinek a végtelen szeretetére rezonált a lelkünk.

Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de kizárólag azért homályosul el az első szeretet, mert bálványimádók leszünk. Nem az igazi Istent, hanem a lelkünkben, a szívünkben átformált istent kezdjük el tisztelni.

Mivel az emberi értelem nem képes felfogni Isten szeretetének a nagyságát, a kegyelmi pillanatokban, amikor találkozunk vele, átéljük, megtapasztaljuk, elkezd belülről átformálni minket a Szentlélek.

Csak aztán megtörténik a baj: közbeszól az értelmünk. És az értelmünk azt mondja: ez lehetetlen. Rendben, annyit még elfogadok, hogy van Isten. Azt is elfogadom, hogy közbe tud avatkozni ebben a világegyetemben, elfogadom, hogy néha szól hozzám. De hogy engem végtelenül szeressen bárki is?! Ugyan már! Ekkor szamárságot!

Különben is, csak azért szerethet engem bárki is, mert nem ismer igazán. Ha tudná, mire gondoltam a múltkor is a gyülekezetben igehirdetés közben, ha tudná, mit éreztem a piacon sorban állás közben, biztosan nem szeretne.

Ezért aztán jobban járok, ha a valóságosnál kicsit szebbnek, kicsit illatosabbnak és a valóságosnál kicsit alázatosabbnak mutatom magam, mert talán ezt az embert, ha szeretni nem is, de legalább elviselni el lehet…

Így gondolkodunk. És ezzel máris két óriási hibába esünk bele, de nyakig: egyrészt hitetlenségünkben a saját képünkre formáltuk át Istent: ha mi nem tudjuk magunkat szeretni, nehogy már valaki tényleg képes legyen erre!

Másrészt nem engedjük, hogy Isten szeresse a valós énünket. Azt ugyanis elnyomjuk, s helyette magunkra öltünk egy olyan maskarát, amiről talán azt gondoljuk, hogy az új ember, holott köze nincs ahhoz, amilyenek valójában vagyunk.

Nem engedjük Istent közel a szívünkhöz, csupán ahhoz engedjük, amilyennek szerintünk Ő látni szeretne minket. Ezért Isten nem tud közel jönni hozzánk. Ott áll messziről és integet, de mi kitartunk.

Azért tartunk ki, mert többé már nem Isten Lelke, de még csak nem is saját magunk irányítjuk magunkat, hanem mások elvárásai.

Testvéreim, kevés ennél pusztítóbb dolog van a keresztyénségben ma. Mások elvárása is képes börtönbe zárni, de sok olyan keresztyént ismerek, akik még ennél is rosszabbak: Isten vélt elvárásai, és saját maximalizmusuk börtönében élnek.

A pszichológia ezt a felettes én zsarnokságának hívja, erről most nem akarok sokat beszélni, mert nem értek hozzá, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez bálványimádás.

Átkozott az, aki emberekben bízik. Átkozott az, aki idegen isteneknek áldozik.

Jézus nagyon jól tudta ezt. Küldetése egyik sarkalatos pontja, hogy felfedje: Isten nem kárhoztatni jön.

Akármilyen hihetetlen is számodra az üzenet, Isten úgy szeret, ahogy vagy. Ezzel nem azt mondja, hogy nem lehetnél jobb ember, de az első szava nem az, hogy változz meg!, hanem az, hogy engedd, hogy szeresselek.

Az én megtérésem úgy kezdődött, hogy megengedtem Istennek, hogy szeressen. És a keresztyén életünk csak úgy tud folytatódni, ha minden nap megengedjük Istennek, hogy szeressen minket.

Isten ugyanis a világ legkedvesebb, legjóságosabb személye. Ha nem így ismered, akkor sajnálom, nem az igazi Istent ismered. Akkor vak vagy, és még nem tudsz semmit. Jézus azt mondja: nem kárhoztatni jött.

Ha tüzes, karizmatikus szónok lennék, most azt mondanám, hajtsd meg a fejed, és ess térdre Isten előtt, és kérj Tőle bocsánatot azért, amikor nem ilyennek láttad, és láttattad. Alázd meg magad Isten hatalmas keze alatt, ha valaha is úgy beszéltél Róla, hogy az emberek féljenek vagy szorongjanak.

Jézus Krisztus ugyanis a világ legjobb szorongásoldója. Ha valaki szembe mer nézni a saját szívében lakozó sötétséggel, és be meri fogadni Isten világosságát, végtelen szeretetét, akkor abbahagyhatja a Xanax szedését.

Lejöhet a lájtos drogokról, de a kemény függőséget okozó szerekről is: a red bullról, a csülökről és a csokiról. Isten végtelen szeretete oldja a feszültséget, a szorongást.

Amikor az igazi, valóságos Istennel találkozunk, nem fogjuk sem magunkat, sem az embertársunkat kárhoztatni. Nem uralkodni akarunk magunkon, nem uralkodni akarunk másokon, hanem Istent akarjuk átsugározni a világba. Az Ő szeretetét, kedvességét.

Amikor erőszakosak vagyunk, nem Istent képviseljük. Amikor hidegek vagyunk, nem az Ő Szelleme működik bennünk. Amikor másokat hibáztatunk, amikor másokat lenyomunk, nem Istent képviseljük, nem az Ő követei vagyunk.

Tudom, érzem, most néhányan arra gondoltok, bárcsak tényleg ilyen lenne Isten. Most nincs időm arra, hogy exegetikai és hermeneutikai módszerekkel levezessem, de higgyétek el, ilyen az Isten.

Soha az életben nem fogtok Nála kedvesebb, megértőbb, szeretőbb személlyel találkozni. Bármekkora szeretetet is éreztél életed során bárkitől, meg sem tudja közelíteni azt a szeretetet, amit Isten táplál irántad. Esélytelen. Ha az életét adta értünk, hogy is ne adná boldogan újra és újra teljes szívvel önmagát?

Tudjátok, az evangélium tele van paradoxonokkal. Nem látjuk Istent. De azt tudjuk: aki látta Jézust, látta az Atyát. Ha Jézus odaadta magát érted, Isten éppen ilyen önfeláldozóan szeret. Nem úgy volt az, hogy felment Jézus a Mennybe, és kérdőre vonta az Atya: na, azért ez egy kicsit túlzás volt, Fiam. Oké, hogy szeretjük őket, de mindennek van azért határa!

Isten szeretetének nincs határa.

Szeretném egy jó tanáccsal megajándékozni mindazokat, akik szolgálni akarnak. Amit a Lukács evangéliumából olvastam, az a történet mindannyiunk számára intő jel.

Figyeljük meg, hogy Jézus akkor hívja el Pétert a szolgálatra, miután Péter szembesült saját énjével, és szembesült Isten végtelen irgalmával, szeretetével.

Súlyos mondatot fogok mondani. Készüljetek fel rá.

Addig a pillanatig nem tudsz igazán szívből, Isten erejével szolgálni, amíg nem szembesültél emberi mivoltoddal, és amíg nem szembesülsz Isten mindent felülíró szeretetével.

Megismétlem: Addig a pillanatig nem tudsz igazán szívből, Isten erejével szolgálni, amíg nem szembesültél emberi mivoltoddal, és amíg nem szembesülsz Isten mindent felülíró szeretetével.

Csak akkor lesz hiteles a szolgálatod, ha ezzel találkozol. Ha még nem tetted, könyörögj Istenhez, hogy mutassa meg tényleges valódat, és azt, hogy ennek ellenére, ezzel együtt nagyon szeret.

Csak akkora mértékben tudsz hatással lenni az emberekre, amilyen mértékben átmos a szeretete. Csak akkora mértékben leszel képes megbocsátani magadnak és másoknak, amilyen mértékben átéled Isten bűnbocsánatát.

Mi, magyarok, szeretjük a kiskapukat. Azt mondják, utolsónak megyünk be a forgóajtón, de elsőként lépünk ki rajta. Ide nincs királyi út. Itt nem lehet semmit levágni, megspórolni. Nincs kiskapu. Isten szeretetével találkozni kell.

De van egy jó hírem is. Ha találkozol Isten ilyen szeretetével, nem leszel ugyanaz az ember. Nem érzéseid lesznek, hanem Istened. Nem karizmáid lesznek, hanem a világegyetem legkarizmatikusabb személye költözik a szívedbe.

Végezetül egy házi feladatot adok, amivel mindig ellenőrizheted, mennyire vagy közel Istenhez, mennyire jár át a szeretete, függetlenül attól, mennyire érzed vagy sem.

Akarjátok?

No. Ha észreveszed, hogy valakit hibáztatsz, vádolsz, tudhatod, hogy abban a pillanatban kezdtél el távolodni Istentől. Ha magadat hibáztatod, már közeledsz Istenhez, de ne állj meg félúton! Már kezded igazán megismerni magad, de ne angol újságíró legyél, legyél Péter, aki nem fut. Péter azt mondja, Uram, távozz el tőlem. De Jézus nem megy el, marad. Te is biztos lehetsz benne: Isten nem megy el Tőled, ott marad, és a korábbinál nagyobb erővel, szeretettel fog felkenni. Hogy menj, és ne a kárhoztatás, hanem az élet evangéliumát hirdesd.

Vajon ma délelőtt megengedjük, hogy Isten szeressen minket?

Berta és Gábor születésnapját ünnepeltük

, , , , ,

Hozzászólás

A szeretet aranyszabálya

Az utóbbi hetekben Péter tanított a halálfélelem legyőzéséről és az aranyszabályról. Az egész világ (még a vallásosak is sokan) halálfélelemtől retteg. Különböző módon próbáljuk kompenzálni a halál problémáját, egész divatirányzatok épülnek erre. Az emberek ösztönösen félnek a bűneik miatti ítélettől. Mit tennénk, ha közel éreznénk az elköltözést, hiszen bármikor meghalhatunk? Legtöbben rendeznénk az életünket és kapcsolatainkat. Persze sokan ezt nem vallják be, mert nem akarnak gyengének látszani. A halál közelében azonban mindenki másképp viselkedik, lehull az álarc. Isten megszabadítja a halálfélelemtől azokat, akik elfogadják a megváltást.

A bűnök terhe félelembe taszít, ami elveszi életünkből a békességet. Jézus azonban elvette bűneink terhét. Ha tiszta, megtérő szívvel hozzá fordulunk, és elfogadjuk értünk elszenvedett halálát, nekünk már nem kell meghalnunk. Az Ő halála a mi bűneinkért is fizetség. Megtérésünk békekötés. Ha békét kötöttünk a legnagyobbal, azaz Istennel: nincs mitől félnünk többé.

Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne. (2Kor 5,20-21)

Az ördög is tudja ezt. Hogy elvegye békességünket, folyamatosan vádol. Isten azonban kezünkbe adta az ellenszert, a Szellem kardját: Isten igéjét. Aki Krisztusban van, új teremtés, a régi bűneiért már nem kell felelnie. Ha ezekkel vádol az ördög, válaszoljunk rá Isten igéjével: Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Szellemének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől. (Róma 8,1)

Persze nem múlik el úgy nap, hogy ne vétkeznénk. A Sátán ezek miatt is folyamatosan vádol. Isten azonban Jézus vérén keresztül néz minket. Jézus folyamatosan ott áll az Atya mellett és ügyvédként képvisel minket kezében a váltságdíjjal. Szerencsénkre az Atya rá hallgat, nem a Sátánra. A dolgunk csak az, hogy bánjuk meg és valljuk meg vétkeinket.

Ha szeretjük testvéreinket, átmentünk a halálból az életbe (1János 3,14). Jézus megértette velünk a szeretet törvényét. Az ókori Izrael a szemet szemért, fogat fogért parancsolatot a bosszú oldaláról közelítette meg. Holott Isten megmondta: enyém a bosszúállás. Nem tiltotta meg ugyan, hogy bosszút álljunk, de százszor inkább tanított minket az irgalomra és megbocsátásra, mint a vendettára.

Az aranyszabály az első két parancsolat szemszögéből magyarázza a szemet szemért törvényt. Tegyük azt a másikkal, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek. Ha ezt betartjuk, nem lopunk a másiktól, nem áruljuk el, nem vádoljuk a háta mögött és nem öljük meg. Egész más világban élnénk, ha az emberek az aranyszabály szerint élnének. Tegyük hát azt az emberekkel, amit mi is szeretnénk: adjunk nekik figyelmet, megértést, időt, adjuk nekik az életünk egy részét! Jézus aranyszabálya kizárja életünkből az önzést. Áldozattal jár, de a végén mégis sokkal jobban járunk, mint az önző emberek, akik mindent maguknak akarnak, de végül mindent elveszítenek. Tele van ez a kor szeretethiányos emberekkel. Ha szeretetre vágyunk, előbb mi szeressünk!

Norbi saját emberi mivoltunk elhordozásáról tanított. A prédikáció teljes szövege a keretes részben megtalálható.


Amit most elolvasunk, az egyik kedvenc fejezetem a Bibliából, méghozzá azért, mert nagyon sok tévképzetet eloszlat Istenről. Tulajdonképpen ilyen János egész evangéliuma. Azt hiszem, szeretem a meghökkentő dolgokat, talán ezért is lettem egy időben újságíró, de ez a reflex, készség, a mai napig megmaradt bennem. Szóval lássuk:

János evangéliuma, 9. fejezet

Ez nem egy hagyományos igehirdetés lesz, már ha van olyan. Szeretném magunkat ma délelőtt néhány tévképzettel szembesíteni, és megnézni, hogyan kezeli azt a Biblia. Tudjátok, az a helyzet, hogy időnként, mi, emberek nem tudjuk elhordozni a saját emberségünket. Azt gondoljuk, vagy szentek leszünk és tökéletesek, vagy hagyjuk a sunyiba az egészet, nem foglalkozunk a hittel, mert úgyse megy. Kipróbáltuk, és nem ütöttük meg a megfelelő mértéket.

Isten azonban nem így gondolkodik. Ő képes elhordozni a mi emberségünket. Isten, az Ő végtelen nagyságában teljesen lát minket, úgy, ahogy arra mi képtelenek lennénk. Ebből a látásmódból, az emberi oldal megértéséből és az isteni oldal hatalmából született meg János evangéliuma, annak is a 9. fejezete, amiről ma szeretnék néhány gondolatot megosztani.

Az első, ami feltűnik nekem a 9. fejezetben, hogy milyen bonyolult dolog a gyógyítás. Még az isteni gyógyítás is. Azt gondolnánk, hogy náthásak vagyunk, tüsszögünk, elmondunk egy imát, és minden jó lesz: lemegy a láz, nem kell több papírzsebkendőt venni, és mehetünk ki focizni. Ez talán néhány esetben így van, de sajnos, nagyon sokszor más a helyzet.

Betegségek, emberi gyengeségek, állapotok egészen képesek megnyomorítani az ember lelkét. Nem is kell, hogy betegség legyen: elég valami olyan dolog, ami megkülönböztet minket másoktól, és nem tetszik nekünk. Vannak, akik alacsonynak gondolják magunkat. Egy hallgatóm a főiskolán arra panaszkodott, hogy túl magas, és ezért volt kisebbségi komplexusa.

Nők panaszkodnak arra, hogy nem a számukra ideálisnak tartott helyen halmozódtak fel a zsírszövetek a testükön, férfiak, hogy túl soványak vagy túl kövérek. Általánosságban nehezünkre esik elfogadni magunkat, azt, hogy olyanok vagyunk, amilyenek. A testsúlyunkat még esetleg tudjuk változtatni, de a magasságunkat, alacsonyságunkat, sebhelyünket, allergiánkat nem annyira.

Mindig meglep, amikor modellek vagy csodaszép színészek, színésznők a külsejükre panaszkodnak, ilyenkor szoktuk azt mondani cinikusan, hogy irigyeljük a problémáikat, holott az igazságot mondják: mindannyian szenvedünk attól, hogy mások vagyunk vagy éppen nem vagyunk mások, nem vagyunk olyanok, amilyenek lenni szeretnénk.

Jézus a János evangéliumában egy halmozottan hátrányos helyzetű ember meggyógyításával kapcsolatban fut bele egy óriási problémahalmazba. Nem elég, hogy meggyógyítsa az illetőt, hirtelen szembesül mindazzal az előítélettel, sztereotípiával, amivel az emberek fordulnak azokhoz, akik mások. Amikor a hallgatóm dolgozatát olvastam, nem akartam elhinni, hogy ezt a lányt gyermekkorában a magassága miatt csúfolták. Ma sok nő irigyelve méregeti a magas nőket – őt kicsúfolták. Nem azért, mert csúnya volt, sebhelyes, szemüveges, hanem azért, mert más.

Az emberek nagyon könnyen megbélyegzik azokat, akik eltérnek az átlagostól, akik mások, mint ők. Még a túlsúlyos emberek is megszólják a modelleket, mondván, rossz a sminkjük, megereszkedett a testük vagy kettővel több szarkaláb van a szemük körül, mint öt éve. A potrohos férfiak sörrel a kezükben pedig kritizálják a falábú focistákat, míg az évek óta könyvet kezébe nem vevő ember is szidja a politikusok butaságát.

Mindannyian tartunk attól, ami más, ami megijeszt, értetlenné tesz. Jézus korában sem volt ez másképp. Többek között a betegekkel sem igen tudtak mit kezdeni. Elterjedt szokás volt isteni büntetésnek tulajdonítani az ilyen állapotot. Tehát a beteg embernek nemcsak az állapotával való gyengeséggel kellett megküzdenie, hanem a közösség előítéletével is.

Eltelt 2 ezer év, de sok dolog nem változott meg teljesen. Borzasztó allergiás vagyok, és emlékszem, jártam olyan keresztény közösségbe, ahol hirtelen allergiás roham tört rám, és láttam az arcokon, hogy már a különböző bűnöket keresik az életemben, ami miatt taknyom-nyálam összefolyik.

Ez történt a János evangéliumában leírt történetben is. A tanítványok megkérdezik Jézustól, vajon miért vak az illető. Ő követett el bűnt vagy a szülei? Ha közelebbről megnézzük, mai szemmel már a kérdés feltevése is abszurd: hogyan követhet el valaki a születése előtt bűnt, hogy aztán azért bűnhődve vakon szülessen? Nyilván, az gondolták, hogy már az anyaméhben is pókerezhetett vagy átkozódhatott…

Szeretném, ha látnánk, Jézus milyen komolyan foglalkozik a kérdéssel. Mondhatta volna, hogy hagyjatok békén, mondhatta volna, hogy hogy kérdezhettek ilyen böszmeséget, de nem: nyugodtan, kiegyensúlyozottan, tőle már-már szokatlan egyenességgel válaszolta meg a kérdést. A válasza pedig ez: nem bűn miatt lett vak ez az ember.

Amikor Isten gyógyít minket, mindig a teljes személyt nézi. A vakon született ember nem elég, hogy egész életében mások jóindulatára szorult, koldulásból tartotta fenn magát, de még azzal is „szembe kellett néznie” (már ha ezt lehet vakon), hogy az emberek megvetik. Még aki ad neki valami alamizsnát, még az is azt gondolja magában: biztos megérdemelte az állapotát… Nem csoda, ha, amint az kiderül később, még a szülei is távolságot tartanak tőle. Nyilván szégyellik magukat.

Jézus hangosan mondja azt, amit mond, hogy mindenki hallja: nem az illető vagy a családja a hibás azért, ami történt. Nem a szülők vétke, és nem az ő vétke, hogy vak. Ezt hallani több évtized bűntudat után nyilván katartikus. És hogy jelezze, valóban isteni hatalommal szólt, meggyógyítja a vakot.

Mi sokszor meg akarjuk spórolni a lelki út megtételét. Azonnali gyógyulást, jobbulást akarunk. Gyakran olyan távol kerülünk a saját lelkünktől, hogy nem is tudjuk, milyen elváltozások mennek végbe benne.

Istent pedig elsősorban mi érdekeljük. Persze, gondja van a kificamodott kisujjra is, a lazuló fogtömésre, de ő belül, bennünk akar munkálkodni. Fel akarja tölteni a szeretetével azokat a réseket, zugokat, ahol eddig bűntudat, vádlás, önvád, szégyen, kisebbségi és narcissztikus érzések és minden hasonló volt. És igyekszik felhasználni mindent, ami erre felhívhatja a figyelmet.

Amikor a vak ember meggyógyul, két csoda történik: a fizikai és a lelki gyógyulás. Amikor meggyógyul, elkezdik emberszámba venni a többiek. A közösség hajlandó befogadni őt, hiszen kiderül: nem bűnös. Nincs lelki leprája.

Figyeljük meg, milyen öntudatos, kicsit angolos kifejezéssel, milyen asszertív, a saját érdekeit érvényesíteni képes, magabiztos lett a vakon született. Képes felemelt fejjel járni, nemcsak azért, mert lát, hanem azért is, mert tudja, Isten megbocsátott neki.

Bennünk is megváltozik valami, amikor átéljük Isten megbocsátását: nem kell már többé valamilyennek mutatni magunkat, az igazinál jobbnak, szebbnek, mert Isten a valós énünket fogadta el, tehát mi magunk is bátran felvállalhatjuk azt, hiszen a nagy Ő már elfogadta.

Nem tudom, feltűnt-e már, hogy fiatal szerelmesek néha mennyire kontrollvesztettek: szerintem kicsit azért is, mert átélik, hogy valaki nagyon-nagyon szereti őket. Ha valakinek így jók, ahogy vannak, akkor nem kell megjátszani magukat, merik néha saját magukat is vállalni.

Az élet egyik nagy paradoxonával is találkozunk ebben a történetben, és ez nekem nagyon tetszik. Illetve nagyon nem tetszik, de hát ez nem kívánságműsor. Abban a pillanatban, amikor a meggyógyult ember felszabadul arra, hogy újra a közösség teljes jogú tagja legyen, hivatalosan is megfosztják a közösséghez tartozástól. Amiatt, hogy bátran elmondja, mi történt vele, kiközösítik a zsinagógából, a hívők gyülekezetéből.

Borzasztó érzés lehet az igazság miatt üldözést szenvedni. És vele éppen ez történik. Azért, mert a szüleivel ellentétben nem megalkuvó, hanem őszinte és igazságkereső, megbüntetik.

János 9: 28-29.

Mélyen együtt tudok érezni a zsidó vezetőkkel. Megjelenik egy jöttment galileai, nem járt az ő iskoláikba, nem tanulmányozta velük az írásokat, és most mindenféle botrányokat okoz. Nem könnyű ez a helyzet.

Mi mindannyian akarjuk és igényeljük a stabilitást. Én nagyon igényelném, hogy amit megbeszélünk Hajnalkával vacsorát azt kapjam, de ez a legritkább esetben történik így. Ha megbeszéljük a sajtos-tejfölös tésztát és helyette párolt indonéz káposzta van kandírozott egérfüllel, ideges leszek és csapkodni kezdek. Ilyenkor azt mondom a Hajnalkának, hogy „asszony, a sajtos-tejfölös tészta generációk óta kóser eledel, ámde a párolt indonéz káposzta kandírozott egérfüllel lehet, hogy az internetes fórumokon menő étel, de korántsem biztos, hogy megszentelt étel”.

Szeretnénk tudni, merre megy az életünk, a munkahelyünkön, már ha van, lesz-e esetleg előmenetel, szeretnénk tudni, ki fog beszélni a gyülekezetben, érdemes-e eljönni, mert ha az Eric vagy a TSP beszél, akkor jó, ha viszont a Larry vagy a Norbi, hát, akkor kétszer is meggondolom…

A helyzetet bonyolítja, hogy mindannyian vágyunk az elfogadásra és arra, hogy megbecsüljenek. Igen ám, de egy vékony határvonal választja csak el egymástól Isten isteni, az ember isteni és az ember emberi valamint az ember ördögi szeretetét. Na, látom, most elvesztettétek a fonalat, hadd fejtsem ki.

Az én értelmezésem szerint Isten agapé szeretete a legmagasabbrendű: feltétel nélküli, felszabadító, építő, gyógyító. Úgy vélem, vannak kegyelmi pillanatok, amikor mi is képesek vagyunk ilyen szeretetet másokra sugározni: ez az emberek isteni szeretete.

Aztán van az emberek emberi szeretete. Ez a haverság, esetleg az érdekek mentén alakul ki. Bajban lehet egymásra számítani, néha nem, mindenesetre kapcsolat, kötődés. És aztán ott van az ördögi szeretet. Ez a manipulálással, az uralkodásvággyal függ össze. Ha valahol főnökök lettünk, nehéz róla lemondani.

Akik kiközösítették a vakon született embert, féltették a hatalmukat Jézustól. Jézus nem a hierarchián belül emelkedett fel, nem kötött barátságokat fontos és befolyásos emberekkel, ő Isten üzenetével járta a vidéket, gyógyított és tanított, és a benne levő isteni erő, a tagadhatatlan csodák miatt népszerű lett. A felkent vezetők féltették a hatalmukat, ami emberi elismerésen és legitimáción alapult; féltették az isteni legitimációtól, Jézusétól.

Úgy gondolom, Isten embereiként törekednünk kell a békességre. De amikor sorsdöntő kérdésekről van szó, amikor az igazságról van szó, akkor nem szabad tétovázni. Nem szabad azért, mert féltjük a hatalmunkat, a kis megszerzett szemétdombunkat, nem szabad azért fehérnek mondani a feketét vagy feketének a fehéret, esetleg a színvakságunkra hivatkozni.

Meg kell vallani: hiszem, hogy ez a helyes. Hiszem, hogy annak a másik embernek is ugyanolyan jogai vannak, mint neked vagy bárkinek. Hiszem, hogy Isten őt is ugyanúgy szereti, őérte is meghalt Jézus. Nem hagyom, hogy bántsátok, mert ha rá emeltek kezet, Istent bántjátok. Néha ki kell állni, és erre bizony figyelmeztet a lelkiismeretünk. Lehet, ezzel a kiközösítést kockáztatjuk…

Mert figyeljük meg, mi a vallási vezetők reakciója: „Te mindenestül bűnben születtél, és te tanítasz minket?”. Ha elfogynak az észérvek, jön a megbélyegzés. Hiába lát már a vak, hiába bizonyosodott meg, hogy Isten megbocsátott neki, előjön a régi lemez: mivel vakon született, ő vagy a szülei, vagy mindannyian bűnösök voltak.

Vannak ismerőseim, akik azzal vetnek véget a vitának, hogy azt számolgatják, ki mikor tért meg, kezdett gyülekezetbe járni. Ó, te még csak 2 éve vagy keresztény, mit szólsz bele a nagyok dolgába?! Ó, te még megnézed esténként a Barátok köztöt, mi közöd neked a hithez? Figyeljük meg: ha vitánk támad, és valaki minősíteni kezd, az azt jelenti, hogy talán közel járunk az igazsághoz, és ő kifogyott az érvekből…

De ilyenkor sem kell elcsüggednünk. Közösítsenek ki akár a legjobb helyekről, soha nem leszünk egyedül. A vak embernek nemcsak a lelke és a teste gyógyul meg, de igazi közösséget is kap. Jézus utána megy. Figyeljük meg: ha úgy érezzük, senki nem ért meg, ha mindenki vak körülöttünk, ha már mindenhonnan kiközösítettnek érezzük magunkat – ha figyelünk a lelkünkre, szellemünkre, látni fogjuk, odajön Jézus, és megengedi, hogy leborulva imádjuk Őt.

Imádkozzunk!
Istenünk, Nélküled mindnyájan vakok vagyunk. Kérlek, nyisd meg a szemünket, hogy lássuk, értsük, higgyük, hogy Te megbocsátod a bűneinket és meggyógyítod a lelkünket, testünket. Segíts, hogy ne akarjuk lerövidíteni azt az utat, amiről Te akarod, hogy bejárjuk. Adj türelmet azok iránt, akik még nem látnak, esetleg vakságukkal kérkednek. Segíts, hogy kegyelemmel és szeretettel, munkatársaid lehessünk mások szemeinek a megnyitásában. Jézus nevében. Ámen.

, , , ,

Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: