Apostolok cselekedetei 21-28 (Pál kihallgatásai)

Ildiko6

Ezen a vasárnapon befejeződött az a sorozat, amely a Bibliának az Apostolok cselekedetei című könyvét mutatta be. Ildikó tanítása Pál kihallgatásait helyezte a középpontjába.
Ebben a részben Pál négy alkalommal áll különböző bíróságok, hatóságok előtt. Elmondott beszédeiben ugyanazokat a gondolatokat találjuk: mindig bizonyságot tesz a Lélek által vezettetve.

A 23. fejezetben Jeruzsálemben áll a Nagytanács előtt. A római hatóság állíttatta ide, miután az ázsiai zsidók által felbőszített tömeg majdnem meglincselte. A helyőrség ezredese letartóztatta, és mivel látta, hogy nem politikai, hanem vallási ügyről van szó, a Nagytanács elé vitette.

A főpap ekkor Anániás volt, előbb Klaudiusz, majd később Néró császár kegyeltje. Flavius azt írja róla: dölyfös, hirtelen haragú, kapzsi és közönséges.
Általában hatalmi úton intézkedett. Pál alig kezdte el beszédét, „Atyámfiai, férfiak, én teljesen jó lelkiismerettel szolgáltam Istent mind e mai napig”(23,1), és megparancsolta, hogy üssék szájon. A főpap nem a jogrend, hanem az önkényeskedés jegyében járt el.
Ez botrány. Bár Pálnak már a letartóztatása is botrányos volt, hiszen nem is lehetett volna letartóztatni, ha csődületet nem támasztottak volna. Itt meg maga a főpap az, aki a botrányt tovább gerjeszti.
Pál néven nevezte az eljárás jogtalanságát, „Megver téged az Isten, te meszelt fal! Itt ülsz, hogy ítélkezz felettem a törvény szerint, mégis a törvény ellenére azt parancsolod, hogy megüssenek?” (23,3) Akkor meg rátámadtak, hogy a főpapot szidalmazza. A zsidó törvények szerint ugyanis a fönnálló főpap ellen semmit sem lehetett szólni. Pál itt nehéz helyzetben volt: érzékelte a botrányt, a zavarodottságot, látta, hogy gyilkos indulattal támadnak ellene, így egy nagyon is emberi megoldást választott: összeugrasztotta a nagytanács farizeus és szadduceus csoportját egymással. A farizeusok ugyanis hittek a feltámadásban, a szadduceusok meg nem. Ők pedig megfeledkeztek Pálról, és egymásnak estek. A tárgyalás újból botrányba fulladt. Pál el sem tudta mondani, mit akart, a két csoport meg azon vitázott: van feltámadás vagy nincs, van örök élet vagy nincs.

A következő éjszaka pedig odaállt Pál elé az Úr, és ezt mondta: „Bízzál, mert ahogyan bizonyságot tettél az én ügyem mellett Jeruzsálemben, úgy kell Rómában is bizonyságot tenned!” (23,11)
Az Úr jelét adta annak, hogy Pál mellett van, és célja van vele még itt e földi életben. Megerősítette a kilátástalannak látszó helyzetben, a nehéz körülmények között. Az Úr szava nemcsak arról nyugtatta meg, hogy helyes az az út, amelyre lépett, hanem arról is, hogy biztos kezekben van az élete akkor is, ha ez most a börtönt jelenti. Pál távlatot kapott a bátorító szó mellé. Neki Rómában is bizonyságot kell tennie. Izrael vallási centruma után az akkor ismert világ politikai centrumában is bizonyságot kell tennie. Isten tervét senki sem akadályozhatja meg.
De hogy kerül Pál Rómába? Addig még hosszú az út. Először Cezáreába viteti az ezredes, Félix helytartó elé.

Félix rabszolgából lett helytartó, és ez valami egészen különleges dolognak számított a római birodalom történetében. Félix testvére, Pallusz, Néró egyik bizalmasa volt, és sikerült elintéznie, hogy Néró nem csupán felszabadította Félixet, hanem helytartóvá is tette. De ez a kettősség benne maradt a jellemében. A római történetíró, Tacitus ezt írja Félixről: „Mindennemű erkölcstelenséget, kegyetlenkedést a király hatalmával, de a rabszolga lelkületével hajtott végre.”
Félix megvárja, amíg ideérnek vádlói is, és akkor kezdi a kihallgatást.
Anániás főpap néhény vénnel és egy Tertullusz nevű hivatásos ügyvéddel érkezik.
Tertullus azzal kezdi, hogy talpnyaló módon dicséri Félixet.
Aztán rátér Pál ügyére. Tertullusz nagyon komoly vádakkal illeti Pált: „Mi ugyanis megállapítottuk, hogy ez az ember valóságos pestis, lázadást szít a földkerekségen élő valamennyi zsidó között, és a názáreti irányzat feje. A templomot is meg akarta szentségteleníteni, de mi elfogtuk.”(24,5-6)
A rómaiak egy dologra nagyon érzékenyek voltak, mégpedig arra, ha valaki valamelyik tartományukban lázadást szított. A zsidó történelemben volt már ilyen lázadásra példa, amelyet a rómaiaknak kellett leverniük, és ők tudták, hogy mindig fel-felbukkannak a zsidók között olyanok, akik Róma-ellenes lázadást szítanak a nép között. Ezért, amikor Tertullusz ezt mondja Pálról, ezzel szinte az ítéletet is kimondta. Ráadásul azt állítja róla, hogy ő is egy fanatikus vallási vezető, a názáreti irányzat feje, aki fanatizmusával felkelésre vezeti az embereket.
Hatni akar Félixre, így nem az eset tárgyilagos ismertetésével kezdi, hanem azonnal a saját véleményükkel befolyásolja Félixet.
Minden mondata az érzelmekre hat, nem az értelemre. Az ő dolga az eset tárgyilagos ismertetése lett volna. Az értékelés, az ítélet Félix feladata. De Tertullus megfordítja a menetet: ő azonnal rányomja a bélyeget Pálra. Ezek után már biztos, hogy nem fog elfogulatlan ítéletet kapni.
Most már Pál is látja, hogy itt már nem boldogul ravaszsággal. Innen már csak Isten segítségével kerülhet ki. És mit kér tőlünk Isten mindig az életben? Legyünk egyszerűek, őszinték, alázatosak, csak a lényeget, csak az igazságot mondjuk.
Pál teljesen egyszerűen elkezdi sorolni a konkrétumokat, a cáfolhatatlan igazságokat. Nem akar semmilyen nyomást gyakorolni Félixre.
“Megtudhatod, hogy nincs több, mint tizenkét napja, hogy feljöttem Jeruzsálembe imádkozni. De nem láttak engem sem a templomban, sem a zsinagógákban, sem a városban bárkivel is vitatkozni vagy a nép között lázadást szítani. Azt sem tudják rám bizonyítani, amivel most vádolnak. De azt megvallom előtted, hogy én a szerint a tanítás szerint, amelyet ők eretnekségnek mondanak, úgy szolgálok atyáim Istenének, hogy hiszek mindabban, ami megfelel a törvénynek, és ami meg van írva a próféták könyvében. És azt remélem Istentől, hogy – amit ők maguk is várnak – lesz feltámadásuk mind az igazaknak, mind a gonoszoknak. Ezért magam is arra törekszem, hogy lelkiismeretem mindenkor tiszta legyen Isten és emberek előtt. (24,11-16)
Tertullus nem tudta Félixet levenni a lábáról. Félix látta, mi az igazság. Ki is mondhatta volna, mert napnál világosabb volt, felesége zsidó volt, Félix pontosan tudta, hogy a zsidók mit hisznek. Ő pontosan tudott mindent, mégis azt mondta: majd dönteni fogok ügyetekben. El akarta odázni döntését. Mint Pilátus. Pontosan látta, hogy koholtak a vádak, hogy a főpapok acsarkodnak, el akarják tenni Pált az útból. Ki kellett volna mondania:
Mi a vád? Ha pedig nem áll meg a vád, elengedni a vádlottat. De ő nem engedte el, csak álságos módon enyhébb fogságot rendelt. Sőt, még feleségével, Druzillával is meghallgatta. Pál tehát elkezdett bizonyságot tenni Félixnek, és beszélt neki az igazságról, az önmegtartóztatásról, ami nagyon távolt állt Félixtől, és a jövendő ítéletről. Amikor Félix mindezt meghallotta, megrémült, hiszen volt mitől félnie. Tudta, hogy nem Istennek tetsző életet élt. Félix megrémült, hiszem, hogy a Szentlélek munkálkodott a szívében. De rá jellemzően most is elhatározta, hogy elnapolja a döntést. Ezért így szólt:
„Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak.” (24,25)

Félix addig halasztgatta a dolgot, amíg 2 év múlva a császár leváltotta, többé nem lehetett helytartó. Félix túl sokáig halogatta a döntést. És az az alkalmasabb pillanat, amelyre várt, hogy majd akkor hitét Jézus Krisztusba vesse, nem érkezett el.
Félix megrémült, amint megérezte, milyen hatást váltott ki a Szentlélek munkálkodása a szívében, felismerte saját bűnösségét, de halogatta a döntést. „Menj el!” Ő is vágyakozott volna az igazságra, de nem tett érte semmit. Inkább elodázta a döntést.
Mi is hajlamosak vagyunk erre, igyekszünk elnapolni, elhalasztani a dolgokat.
Halogatjuk a döntést, pedig holnap sem lesz könnyebb meghozni azt a döntést, mint ma.

Ne tedd azt, amit Félix tett! Ne halogasd a döntést, hanem dönts ma Jézus Krisztus mellett! Nehogy azután késő legyen, ugyanis egy napon mindannyiunknak meg kell állnunk Isten előtt. Ez biztos. És ha hallottunk Istenről itt a földi életünkben, de elutasítottuk, ez már a mi felelősségünk…

Félix is elnapolta a döntést, és még pénzt is várt volna. A következő 2 évben pedig bármikor szabadon bocsáthatta volna Pált. De nem tette.
Az igazságszolgáltatás mindig az emberektől függ. Jött az új helytartó, Porciusz Fesztusz, és a főpapok új támadásba mentek át. Újra indult minden.

Porciusz Fesztusról, Júda római helytartójáról nem sokat tudunk, de ami ismeretes róla, az jó színben tünteti fel őt. Kr.u.58-62-ig töltötte be ezt a tisztséget. Jól akart kormányozni, ez látszik abból, hogy amint megérkezett a tartományba, három nap múlva felment Jeruzsálembe. Minden bizonnyal hallott a város forrongásairól. A főpapok vele is Cezáreából Jeruzsálembe akarták vitetni Pált, mert tudták, olyan gyengék az ellene felhozott vádjaik, hogy csak úgy szabadulhatnak meg tőle, ha útközben megölik.
Fesztusz azonban nem engedett a vallási nyomásnak, nem vitette Pált Jeruzsálembe. Következett a perújrafelvétel.
A díszlet ugyanaz volt, mint a korábbi tárgyalásoké. Pál röviden és kategorikusan elutasította az ellene felhozott vádakat: „Sem a zsidók törvénye ellen, sem a templom ellen, sem a császár ellen nem vétettem semmit.” (25,8)
Fesztusz is tudta, hogy itt nincs megalapozott vád. Mit kellett volna tehát csinálnia? Mit csinál ilyen esetben a bíróság? Ejti a vádat, vagy kiegészítést kér. Bár Fesztusz ugyanúgy tudta az igazágot, mint Félix, de hatalmi székben ült, nem akart a másik hatalommal újat húzni. Igyekezett jó viszonyt ápolni a nagytanáccsal. Nem kockáztatta kinevezése utáni karrierjét, hogy Pál ügyében összeütközzön a nagytanáccsal.
„Akarsz-e Jeruzsálembe menni, hogy ott ítélkezzem feletted ebben az ügyben?” (25,9)
Mit feleltünk volna Pál helyében?
Ő inkább akar egy világi bíróság elé kerülni, mint vallásos emberek kezébe, tehát a császárhoz fellebbez. Fesztusz örül, hogy lezárta a kínos ügyet, bár Pál elég nehéz helyzetbe hozta. Mivel a császárhoz fellebbezett, Fesztusz kénytelen elküldeni őt a császár elé. Hiszen Pált római polgárként megillette ez a jog. A baj csak ott kezdődik, hogy semmi bizonyítható vád nem volt Pál ellen, és ha Fesztusz így küldi őt a császár elé, akkor Fesztusz kerül bajba. Ez ugyanis arra utalna, hogy Fesztusz nem jó bíró, nem ítélkezett igazságosan, pedig ez egy alapvető követelmény volt a római jogrendszerben. Persze csak akkor, ha római polgár állt a bíróság előtt. Fesztusz tehát nagy bajban volt Pál fellebbezése miatt, mert nem tudott mit írni Pálról. Így viszont nem küldhette el. Ezért Fesztusz nagyon örült annak a lehetőségnek, hogy Agrippa is meg akarta hallgatni Pált, mert abban reménykedett, hogy sikerül együtt valamilyen elfogadható és bizonyítható vádat emelniük Pál ellen, amellyel majd elküldheti Rómába, anélkül, hogy ez rá, vagyis Fesztuszra nézve negatív következményekkel járna. Hiszen nem küldheti Pált Rómába úgy, hogy nem emel ellene semmiféle vádat. Azonban Fesztusz álma nem vált valóra, még Agrippa király sem tudott segíteni ebben.

Agrippáról tudni kell, ő II. Agrippa, a Nagy Heródes dédunokája. Nagy Heródes Jézus születésekor ült a trónon. Ő volt az, aki Betlehemben és egész környékén minden kétesztendős és ennél fiatalabb zsidó fiúgyermeket megöletett.
Agrippa ebben az időben kb 30 éves fiatalember lehetett, Palesztina ÉK-i területeinek uralkodója, aki királyi címet viselt, jól ismerte a zsidók vallását. Jóindulatú, de gyengekezű ember. Felesége, Bereniké, aki egyébként Agrippa lánytestvére, de vérfertőző kapcsolatban él bátyjával, maga is zsidó.
Fesztusz épp most lépett hivatalba. Agrippa király feleségével, és egyben testvérével, Berenikével Cézáreába érkezett, hogy köszöntsék Fesztuszt.
Meglepő, hogy a király keresi fel testvérével a helytartót, és ez nem fordítva történik. Ez a királyság Róma kegyeinek függvénye, így érthető, hogy a helytartó jóindulatát igyekszik biztosítani.
Most teljesedett be a Pál megtérésekor, Jézus által adott egyik ígéret: „Választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai elé”(ApCsel 9,15). Pál itt Istennek olyan eszköze, aki tele van a szabadulás örömhírével és bilincseket hordozva is azt hirdeti. Nem magát védi. Nem a saját élete fontos neki, hanem a másoké, nem a földi élet, hanem az örök élet. Elsősorban itt nem ő akar szabadulni bilincseitől, hanem hallgatóit akarja kiszabadítani a bűn és a hitetlenség rabságából. Nekik pedig most legalább egyszer az életük során hallaniuk kell a feltámadott Krisztusról. A kérdés az, hogy mit tesznek ezt a hírt meghallva?
És ez a kérdés a mi számunkra is: mit teszünk, ha halljuk az Igét, a Jézusról szóló bizonyságétel örömhírét?

Pál röviden és őszintén dicsérte a királyt, mert tudta, hogy Agrippa tényleg kiváló ismerője a zsidók minden szokásának és vitás kérdéseinek. Tertulussal ellentétben, aki megígérte Félix előtt, hogy rövid beszédet fog mondani, Pál jelezte, hogy beszéde hosszabb lesz. Ez a legkiemelkedőbb Pál Apcselben szereplő beszédei közül.
Számára ez a kihallgatás a bizonyságtétel páratlan alkalma volt. Ő pedig kész volt, és tudott élni ezzel az alkalommal.
Általános megdöbbenést keltett már az első mondata: „Boldog vagyok…” (26,2). Ott áll egy megbilincselt fogoly, akit mindenféle hamis váddal illettek, két éve már fogságba van, de ügyét még mindig nem tisztázták, és boldognak mondja magát és szabadabbnak, mint bárki a jelenlévők közül. A hitetlen ember számára ez furcsa és érthetetlen, hogy valaki a nehézségei és sok problémája ellenére boldog.
Pál bizonyságtételében elmondja megtérésének történetét, majd rátér arra, hogy mit jelent számára a Jézus Krisztusban való hit.
Megfogalmazza küldetését: Jézus Krisztus képviselőjeként sokakat kivezetett a bűn sötétségéből a Krisztusban lévő világosságra.
Beszéde itt egyszerű és egyértelmű, pedig van néhány bonyolult levele. Ez itt világos: tisztán látja magát: mit tett a múltban, hogyan élt, és most hová tartozik. Tiszta sor. Ez volt, lezárta, nem rágódik rajta, mint mi sokszor kis apró cseprő, vagy akár nagyobb dolgokon. Elismerte, megbánta és lezárta a múltat. A bűnbocsánat tudatával kezdett új életet. Jó lenne ezt a mi életünkben is így véghezvinni.
Finoman, tapintatosan beszélt, de minden szónak súlya volt, és hallgatósága egyre jobban érezte, hogy nekik szól az Isten prófétai üzenete. Érezték azt, hogy itt választás elé vannak állítva, és dönteniük kell, Jézus mellett vagy ellene.

Fesztus ingerülten leállította Pált beszéde közben. Agrippa király azonban a hatása alá került ennek az őszinte, egyszerű, erővel teli bizonyságtételnek.
Végül Pál nekiszegezte a kérdést: „Hiszel-e Agrippa király a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel.”
Agrippa pedig sarokba szorult. Ha elfogadja a prófétákat, akkor arra fog kényszerülni, hogy elismerje Jézus Krisztust is. Elutasítani sem lehetett, mert nem volt hozzá érve, Pál pedig logikusan végigvezette a gondolatmenetet. Egyetlen kiút volt, amivel elüthette a kérdést, egy másik kérdés feltevésével. Ami a magyar fordításokból nem látszik.
„Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyén legyek”(26,28) – mondta, és sietve véget vetett a kihallgatásnak.
“In such a short time are you persuading me to become a Christian?” (New English Translation)
“In this short time, you’re trying to convince me to become Messianic?” (Complete Jewish Bible)
“Do you think you can persuade me to become a ‘Christ-follower’ so easily?”(Easy To Read Version)
Az eredeti görög szöveg nem kérdő, hanem kijelentő mondatot használ.
Agrippa király zsidóként ismerte a próféták írásait, értette, hogy miről beszél Pál. De megriadt attól, hogy mindezt komolyan is kellene vennie.
Pál azonban kész volt rászánni az időt, hogy imádkozzon Agrippáért, és mindazokért, akik őt hallgatják, hogy megnyerje őket Krisztusnak.
“Kérem az Istentől, hogy előbb vagy utóbb nem csak te, hanem azok is, akik ma hallgatnak engem, olyanná legyenek, amilyen én is vagyok e bilincsek nélkül.”(26,29)
Sokszor érezzük azt, amikor Istenről beszélünk másoknak, és látjuk, hogy hiábavaló, hogy talán a jövőre nézve mégsem az, mert ki tudja, hátha valamikor még emlékezni fog rá a hallgató egy bizonyos élethelyzetben.

Agrippa azonban itt és most sajnos csak eddig jutott el: „majdnem”. Aki csak majdnem érte el a vonatot, az valójában lekéste. Aki majdnem átment a vizsgán, az megbukott. Aki majdnem életben maradt, az meghalt.
Agrippa elismerte, hogy igaz mindaz, amit Pál hirdetett, s még azt is megvallotta őszintén, hogy szíve szerint hajlana rá, hogy ő is keresztyénné legyen, de az utolsó pillanatban mégis visszalépett.

Vajon miért, mi lehetett ennek az oka? Miért van ma is annyi sok majdnem keresztyén?
a.) Az egyik ok, ami visszatartja Agrippát, hogy mit szóltak volna hozzá a többiek? Agrippa királynak le kellene szállnia a magasból, elismernie, hogy a fogoly Pálnak igaza van. Ő, aki ezen a kihallgatáson a „vallási szakértő” tisztében tetszelgett, beismerje, hogy tévedett. Mit szólna ehhez Fesztus, meg a felesége Bereniké meg a többi előkelők? Valóban nem könnyű feladat. Ez mindig nehezére esik az embernek, megváltozni és a változást vállalni mások előtt, azok előtt is, akik már régről ismernek. Gondoljuk végig, vajon nem ez tart vissza sokszor minket is Krisztus követésében, a megtérésben, a szentebb és tisztább, megváltozott élet elkezdésében, hogy mit szólnak hozzá a többiek, mit fognak mondani az emberek.

b.) Nem lett keresztyénné Agrippa király azért sem, mert mindvégig megmaradt az elvi síkon. Elvileg igazat adott Pálnak, de a gyakorlatban ezt nem merte felvállalni. Amikor befejezve a kihallgatást kivonultak a teremből, akkor tárgyilagos megállapítást tett: „Szabadon lehetett volna bocsátani ezt az embert, ha nem fellebbezett volna a császárhoz.” (27,32) Amire felkérték, azt megtette, véleményt mondott Fesztusnak a fogoly Pál kérdését illetően, de nem engedte magát személyesen is belevonni az ügybe.
Hányan vannak, akik egyet értenek egy-egy igehirdetéssel, de úgy mennek haza, hogy minden marad a régiben.
Aki csak majdnem tért meg, az biztosan elkárhozik.

c.) Visszatartó erőt jelenthet néha a vallásos hagyomány, a tradíció. Agrippának azért is nehéz volt befogadnia az Igét, mert nagyon erősen állt Izrael vallásos hagyományain, s így nem tudott rálépni a hit útjára. Boldog az, aki értékes hagyományokat hoz otthonról vagy múltjából, de ezekre nem lehet hitéletét alapozni. A megszokott vallásos formák, tradíciók kötöttségéből nem tudott szabadulni Agrippa király. Választania kellett a régi és az új, törvény és az evangélium között, és ő a régit, a törvényt választotta.
Az üdvösség készen van minden ember számára. Vannak, akik ezért még az életüket is kockára teszik. Vannak, akik elutasítják, mert ragaszkodnak a megszokott életstílusukhoz. Vannak, akik vallási fanatizmusból még az evangélium hirdetőjét is meg akarják ölni. A világ egy része közönyös Krisztussal szemben, mert Isten tetteit bolondságnak tartja, másik része elutasítja, mert számára megbotránkoztató az emberben és emberek által munkálkodó Krisztus, a harmadik rész viszont hisz benne és boldogan él általa, örömmel, olykor láncok között is szabadon.

Segítsen minket az Isten abban, hogy ne csak a „majdnem” -ig jussunk el, hanem legyünk egészen Krisztus tanítványaivá.

Az istentisztelet után a gyülekezet közösen imádkozott Ildikóért, aki a következő 4,5 hónapban Erdélyben és Moldovában lesz misszióban. A gyülekezet kiküldte őt áldással és szeretettel elbocsátva, a közösség erejével, imájával támogatva küldetését.

Ildiko3

Advertisements

, , , , , , ,

  1. Hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: