Egyéni és közösségi versenyfutás

“Tudjátok, hogy a versenypályán sok versenyző fut, de csak egyikük lesz a győztes, és ő kapja a díjat. Úgy fussatok hát, hogy győzzetek! Minden sportoló, aki a versenyre készül, nagy önuralommal végzi az edzéseket, és minden tekintetben fegyelmezetten él, hiszen meg akarja nyerni a versenyt, hogy megkapja a győztesnek járó koszorút. Az a koszorú azonban nem marad meg örökké, hanem elhervad. Mi ellenben olyan jutalmat fogunk kapni, amely örökké megmarad. Ezért hát, ami engem illet, úgy futok, hogy a biztos célt mindig a szemem előtt tartom. Úgy küzdök, mint az ökölvívó, aki pontosan eltalálja ellenfelét, és nem a levegőbe csapkod. Keményen megfegyelmezem és szolgámmá teszem hát a testemet, mint egy sportoló, mert nem akarom, hogy miközben az örömüzenetet hirdetem, engem kizárjanak a versenyből.” (1Kor 9,24-27)

Norbi mai tanítása a hit és a sport párhuzamára épült. Nem is hinnénk, mennyi kapcsolódási pont van e két – látszólag egymástól távol eső – terület között.
A fő kérdése az volt, mit kell és mit nem szabad megtennünk azért, hogy elérjük a célt, sőt jó helyezést érjünk el.

Amikor egy sportoló, mondjuk egy futó csak a céljára összpontosít, akkor nem vesz tudomást az útjába kerülő akadályokról. Nem figyel rájuk, legyőz minden nehézséget, mert csak a célt látja. Természetesen eközben lemond sok- mások által jónak tartott – élvezetről. De ezt szívesen megteszi, mert neki a cél lebeg a szeme előtt.
És nem fog eltévedni sem, mert világosan látja a célt.

Így vagyunk mi is hitbéli futásunkkal.
Célunk Jézus Krisztus – ezt soha nem téveszthetjük szem elől! Lemondunk a bűnös élvezetekről, és nem bizonytalanodunk el, hiszen közösséghez tartozunk. A szellemi életünkben ezért jó egy gyülekezethez tartozni, mert akkor nem tévedünk el.
Bár néha szeretnénk megkönnyíteni a dolgokat. Néha azt gondolhatjuk, Isten kivételt tesz velünk, most egy kicsit kiélem magam, aztán majd megbánom. Most egy kicsit megátkozom a főnökömet, majd holnap megáldom…
Nem, a szellemi életben is kell, hogy a pályán tartsuk magunkat, és ne a saját önzésünk, a könnyű kibúvó (a Biblia azt mondja, a széles út) felé menjünk. A keskeny úton, a versenypályán kell maradnunk, különben eltévedhetünk.

A 30 napos kihívás, amelynek során kipróbáljuk, tudunk-e egy hónapon keresztül minden nap időt szakítani az Istennel való személyes, csendes együttlétre, tulajdonképen olyan, mint egy edzőtábor: a Szentlélek segítségével gyakorló köröket futunk, tornázunk, megmozgatjuk az ízületeinket, felpezsdítjük a vérkeringést, trenírozzuk az izmainkat. Ez mind-mind hozzásegít minket ahhoz, jó eredménnyel fussunk.
Ha mindig a legjobb formánkban akarunk lenni, személyes edzésterv szerint kell dolgoznunk. Mindenki felelős azért, hogy a saját edzéstervét – az Egyetlen Edző, Jézus segítségével – kialakítsa. Enélkül nehéz jó eredményt elérni. Nem lehetetlen, de nehéz.

A tanítás következő részében Norbi a vadvízi evezés, a rafting példáján mutatta be a hithű keresztény élet jellemzőit.
Ha Pál apostol raftingozott volna, egészen bizonyos, hogy nem a futásról ír, mert ez a sport még a futásnál is szemléletesebben mutatja be az Istennel való járást.
Íme, mit írt volna Pál apostol, ha történetesen a vadvízi evezést űzte volna sportként. Az idézett rész az 1Kor 9:24-27-ből így szólt volna:

„Nem tudjátok-é, hogy akik műanyag hajóval ereszkednek le vad folyókon, mindnyájan beszállnak ugyan, de nem mindnyájan érik el a kijelölt kikötőt? Úgy evezzetek, hogy ne boruljatok be a vízbe, se meg ne fulladjatok, se fel ne adjátok. Úgy evezzetek, hogy biztonsággal kiköthessetek. Mindenki, aki raftingozni indul, minden tekintetben fegyelmezett: nem borogatja fel a csónakot, nem vezeti neki a sziklának, nem ülteti fel a kavicspadra – a raftingosok azért, hogy csonttörés nélkül megússzák a kalandot, mi pedig azért, hogy épséggel beérjünk Mennyei Atyánk kikötőjébe. Én azért okosan evezek: nem a levegőbe lapátolok és nem össze-vissza, hanem megsanyargatom az izmaimat, ellazítom a derekamat, és minden csapást a fő célnak rendelek alá; hogy amíg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”

A vadvízi evezés, a rafting összpontosítást és rugalmasságot igényel. A futó érezheti néha azt, hogy övé a világ, meghódíthatja a távolságokat, evezés közben ez fel sem merül az emberben. A vadvízi evezéskor mindig tudnunk kell, hogy az elemek az erősebbek. Aki a sebesen rohanó hegyi folyón, sziklás, zuhatagos vadvízen evez lefelé, tökéletesen tisztában van vele, hogy a víz az úr. A billegő csónakban ülve nincs hatalmunk fölötte. Csak az ókori perzsa hadvezér, Xerxész gondolta úgy (Hérodotosz szerint), hogy büntetésből megkorbácsoltatja a tengert, amiért egy vihar szétverte Hellészpontosznál (Dardanellák) a hajóhidat, amin a görögök ellen felvonuló seregeivel akart átkelni Európába. Ma már mosolygunk ezen, hiszen tudjuk, hogy ha túl akarjuk élni a vízi túrát, nekünk kell alkalmazkodnunk a vízhez. Tudjuk, hogy nem lehet legyőzni, akaratunk alá kényszeríteni a vizet. A legtöbb, amit megtehetünk, hogy együttműködünk vele. És akkor talán túléljük…

Ha eldöntöttük, hogy beszállunk a csónakba, hogy végigmegyünk az úton, együtt kell működnünk az árral! Nem sodródva, hanem az evezőt soha el nem engedve irányítani a csónakot!
Mert különbség van a sodródás és az életünk irányítása között: ha csak sodródunk, a víz úgy a sziklának vág, hogy beborulunk. Ha viszont az életünkben csak annyira engedjük, hogy hasson ránk a külvilág, hogy közben megmaradunk önmagunknak, sőt, még a veszélyes ringásokat is rugalmasan tudjuk fogadni, akkor fennmaradunk. Nem könnyű, de elég rugalmassággal megcselekedhető.

Szükség van instrukciókra, mielőtt beszállnánk a hajóba. Sokan nem is merik megkockáztatni, hogy beüljenek a csónakba, már a parton inukba száll a bátorságuk, ezért soha nem fogják megtapasztalni a vad vizek szerelmeseinek élményeit.
Vannak olyan emberek, akik szeretnének mindent tudni, mielőtt beszállnak a csónakba. Van, aki szeretne mindent pontosan tudni Istenről, mielőtt elkezdi Vele a kalandot. Ez lehetetlen, egy egész élet kevés arra, hogy minden kérdésünkre választ kapjunk, mindent biztosan tudhassunk.

De ha eldöntöttük, hogy Jézussal járunk, kapcsolatban kell maradnunk vele! Nem jó, ha ez a kötelék elszakad.
Időnként azt érezzük, hogy a gyors áramlatok ide-oda sodornak, de ha belekapaszkodunk az evezőbe, és rendületlenül húzunk vele, hamarosan szelídebb vizekre érkezünk. Életünk problémái megoldódnak. De ehhez eveznünk kell, sőt helyesen kell eveznünk!
Az egyetlen dolog, amivel hatásosan irányítani tudjuk az életünket, ha kapcsolatban vagyunk Istennel Az evezők használata az imaéletünk, az Ige tanulmányozása. Ha ezeket jól forgatjuk, esélyünk van arra, hogy ne össze-vissza sodródjunk az életben. Néha a rafting során kikötünk, megpihenünk, ilyenkor fontos, hogy átnézzük, honnan jövünk, és merre tartunk, jó mellékágon csordogálunk-e lefele.

Hitéletünk “evezőlapátja” a Biblia, az ima. Lehet helytelenül használni? Lehet rosszul imádkozni? Ne a saját akaratunk teljesüléséért, hanem Istenre, a hullámokra hangolódva legyünk kapcsolatban az Úrral. Ha önző céljainkért imádkozunk, ha az imát arra használjuk, hogy Istennek előírjuk, mit tegyen meg az életünkben, akkor imánk nem talál meghallgatásra

És a hajót, életünk hajóját is kormányozni, irányítani kell! De csak akkor tudjuk irányítani, ha a hajó sebessége nagyobb, mint a vízé. Ha csak kapaszkodunk, nincs a vízhez képest mozgási energiánk, akkor csak sodródunk, nem irányítunk.

Sokszor olyan megpróbáltatások érnek minket, olyan sziklák között kell hajóznunk, hogy már evezni sincs erőnk. De ilyenkor kell a leginkább szorítani a lapátot, és erőt kérni. Amikor a leggyorsabb a folyó, éppen akkor kell a legkeményebben evezni, mert csak úgy lehet irányítani a csónakot, hogy ne oldalról, hanem egyenesen, szemből tudjunk átmenni a veszélyesebb zúgón. Életünk nehéz periódusaiban, a próbatételek során felértékelődik az ima szerepe. Mindig a legnagyobb nehézségeink között kell a legtöbbet imádkozni.

A vadvízi evezés előtt be kell öltözni speciális neoprén ruhába, amely megtartja a test melegét. Ha valaki a világ sodrásában van, könnyen kihűlhet a szíve, meghidegülhet benne a szeretet, amire János apostol is figyelmeztet a Jelenések Könyvében. Ezért az út előtt muszáj beöltözni. Be kell öltözni Isten szeretetébe, elfogadásába, kegyelmébe. Ha egy-egy sziklán megsérül a ruhánk, álljunk meg, foltozzuk be, varrjuk be, mert bemegy a hideg, és kritikusan lehűlhet a szívünk.

Raftingolás közben figyelnünk kell a túravezető utasításaira. Tökéletesen meg kell bíznunk benne, fenntartás nélkül követnünk kell. A túravezető sokkal jobban ismeri a folyót, mint mi. Ha azt mondja: ki kell nézni a legveszélyesebb zúgó előtti sziklát, és neki kell vezetni a csónakot, azt azért mondja, mert tudja, hogy közvetlenül a szikla előtt van egy víz alatti áramlat, ami ütközés nélkül elvezeti a csónakot békésebb vizekre.
Nagyon sokszor van az életünkben, hogy látszólag szikla felé hajózunk.
Érezzük, át kell mennünk a próbán, de úgy tűnik, nekimegyünk, és összezúzzuk magunkat. Isten nem várja el tőlünk, hogy mi zúzzuk szét a sziklát, csak azt várja el, hogy hallgassunk rá, és bízzunk benne. És nem könnyű megbízni a túravezetőben, mert a saját tapasztalataink azt sugallják, hogy meg fogunk halni. De Jézus ismeri a vízjárást, és nem kell izgulnunk: ha elfogy a saját erőnk, megtart a kegyelem. Rá kell hagyatkoznunk, tudomásul kell vennünk, hogy mi nem tudjuk megoldani a problémákat.
Ez egy attitűd Isten iránt. Hogy nem mi akarjuk feltétlenül megoldani a világ bajait. Nem arról van szó, hogy eldobjuk az evezőt, soha többé nem csinálunk semmit, hanem inkább arról, hogy jobban figyelünk a szavára. Ráhangolódunk, nem én akarjuk kézben tartani a dolgokat. Ráhagyatkozunk a kegyelemre – ha így teszünk, néha még élvezni is tudjuk az életet, Isten kegyelmének a sodrását.

“Tehát Isten dönti el, hogy kin könyörül, és kinek ad kegyelmet! Ez a döntés pedig nem függ attól, hogy az emberek mit akarnak, vagy milyen erőfeszítéssel küzdenek, csakis Isten könyörületétől függ!” (Róm 9,16)

A hajóban azonban legtöbbször többen vagyunk. És ha egy hajóban evezünk, fontos az összehangoltság. Kell egy jó vezető, egy jó kormányos, és az, hogy a saját helyén mindenki a legjobb teljesítményt nyújtsa. A gyülekezeti élet ugyanis nem versenyfutás, nem egyénileg küzdünk, hanem raftingolunk, szokták is mondani, egy csónakban evezünk. Itt fontos az összhang, fontos, hogy egy irányban üljünk, egy irányba evezzünk. Látnunk kell a sodrási irányokat, a sziklákat.

De az is fontos, hogy ne munkának, hanem közös kalandnak fogjuk fel. Ha fejbe vertük egymást az evezővel, bocsássunk meg, és ne mi akarjuk egyedül levinni a hajót. Motiválni, szeretni, biztatni kell egymást. Akkor talán még élvezni is fogjuk az utat…

Október 13-án a Kiscelli úti metodista központban teológiai napot tartottunk. Walter Klaiber teológus az örömhír átadásáról tanított.

Advertisements

, , , , ,

  1. Hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: