A szeretet aranyszabálya

Az utóbbi hetekben Péter tanított a halálfélelem legyőzéséről és az aranyszabályról. Az egész világ (még a vallásosak is sokan) halálfélelemtől retteg. Különböző módon próbáljuk kompenzálni a halál problémáját, egész divatirányzatok épülnek erre. Az emberek ösztönösen félnek a bűneik miatti ítélettől. Mit tennénk, ha közel éreznénk az elköltözést, hiszen bármikor meghalhatunk? Legtöbben rendeznénk az életünket és kapcsolatainkat. Persze sokan ezt nem vallják be, mert nem akarnak gyengének látszani. A halál közelében azonban mindenki másképp viselkedik, lehull az álarc. Isten megszabadítja a halálfélelemtől azokat, akik elfogadják a megváltást.

A bűnök terhe félelembe taszít, ami elveszi életünkből a békességet. Jézus azonban elvette bűneink terhét. Ha tiszta, megtérő szívvel hozzá fordulunk, és elfogadjuk értünk elszenvedett halálát, nekünk már nem kell meghalnunk. Az Ő halála a mi bűneinkért is fizetség. Megtérésünk békekötés. Ha békét kötöttünk a legnagyobbal, azaz Istennel: nincs mitől félnünk többé.

Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne. (2Kor 5,20-21)

Az ördög is tudja ezt. Hogy elvegye békességünket, folyamatosan vádol. Isten azonban kezünkbe adta az ellenszert, a Szellem kardját: Isten igéjét. Aki Krisztusban van, új teremtés, a régi bűneiért már nem kell felelnie. Ha ezekkel vádol az ördög, válaszoljunk rá Isten igéjével: Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Szellemének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől. (Róma 8,1)

Persze nem múlik el úgy nap, hogy ne vétkeznénk. A Sátán ezek miatt is folyamatosan vádol. Isten azonban Jézus vérén keresztül néz minket. Jézus folyamatosan ott áll az Atya mellett és ügyvédként képvisel minket kezében a váltságdíjjal. Szerencsénkre az Atya rá hallgat, nem a Sátánra. A dolgunk csak az, hogy bánjuk meg és valljuk meg vétkeinket.

Ha szeretjük testvéreinket, átmentünk a halálból az életbe (1János 3,14). Jézus megértette velünk a szeretet törvényét. Az ókori Izrael a szemet szemért, fogat fogért parancsolatot a bosszú oldaláról közelítette meg. Holott Isten megmondta: enyém a bosszúállás. Nem tiltotta meg ugyan, hogy bosszút álljunk, de százszor inkább tanított minket az irgalomra és megbocsátásra, mint a vendettára.

Az aranyszabály az első két parancsolat szemszögéből magyarázza a szemet szemért törvényt. Tegyük azt a másikkal, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek. Ha ezt betartjuk, nem lopunk a másiktól, nem áruljuk el, nem vádoljuk a háta mögött és nem öljük meg. Egész más világban élnénk, ha az emberek az aranyszabály szerint élnének. Tegyük hát azt az emberekkel, amit mi is szeretnénk: adjunk nekik figyelmet, megértést, időt, adjuk nekik az életünk egy részét! Jézus aranyszabálya kizárja életünkből az önzést. Áldozattal jár, de a végén mégis sokkal jobban járunk, mint az önző emberek, akik mindent maguknak akarnak, de végül mindent elveszítenek. Tele van ez a kor szeretethiányos emberekkel. Ha szeretetre vágyunk, előbb mi szeressünk!

Norbi saját emberi mivoltunk elhordozásáról tanított. A prédikáció teljes szövege a keretes részben megtalálható.

Amit most elolvasunk, az egyik kedvenc fejezetem a Bibliából, méghozzá azért, mert nagyon sok tévképzetet eloszlat Istenről. Tulajdonképpen ilyen János egész evangéliuma. Azt hiszem, szeretem a meghökkentő dolgokat, talán ezért is lettem egy időben újságíró, de ez a reflex, készség, a mai napig megmaradt bennem. Szóval lássuk:

János evangéliuma, 9. fejezet

Ez nem egy hagyományos igehirdetés lesz, már ha van olyan. Szeretném magunkat ma délelőtt néhány tévképzettel szembesíteni, és megnézni, hogyan kezeli azt a Biblia. Tudjátok, az a helyzet, hogy időnként, mi, emberek nem tudjuk elhordozni a saját emberségünket. Azt gondoljuk, vagy szentek leszünk és tökéletesek, vagy hagyjuk a sunyiba az egészet, nem foglalkozunk a hittel, mert úgyse megy. Kipróbáltuk, és nem ütöttük meg a megfelelő mértéket.

Isten azonban nem így gondolkodik. Ő képes elhordozni a mi emberségünket. Isten, az Ő végtelen nagyságában teljesen lát minket, úgy, ahogy arra mi képtelenek lennénk. Ebből a látásmódból, az emberi oldal megértéséből és az isteni oldal hatalmából született meg János evangéliuma, annak is a 9. fejezete, amiről ma szeretnék néhány gondolatot megosztani.

Az első, ami feltűnik nekem a 9. fejezetben, hogy milyen bonyolult dolog a gyógyítás. Még az isteni gyógyítás is. Azt gondolnánk, hogy náthásak vagyunk, tüsszögünk, elmondunk egy imát, és minden jó lesz: lemegy a láz, nem kell több papírzsebkendőt venni, és mehetünk ki focizni. Ez talán néhány esetben így van, de sajnos, nagyon sokszor más a helyzet.

Betegségek, emberi gyengeségek, állapotok egészen képesek megnyomorítani az ember lelkét. Nem is kell, hogy betegség legyen: elég valami olyan dolog, ami megkülönböztet minket másoktól, és nem tetszik nekünk. Vannak, akik alacsonynak gondolják magunkat. Egy hallgatóm a főiskolán arra panaszkodott, hogy túl magas, és ezért volt kisebbségi komplexusa.

Nők panaszkodnak arra, hogy nem a számukra ideálisnak tartott helyen halmozódtak fel a zsírszövetek a testükön, férfiak, hogy túl soványak vagy túl kövérek. Általánosságban nehezünkre esik elfogadni magunkat, azt, hogy olyanok vagyunk, amilyenek. A testsúlyunkat még esetleg tudjuk változtatni, de a magasságunkat, alacsonyságunkat, sebhelyünket, allergiánkat nem annyira.

Mindig meglep, amikor modellek vagy csodaszép színészek, színésznők a külsejükre panaszkodnak, ilyenkor szoktuk azt mondani cinikusan, hogy irigyeljük a problémáikat, holott az igazságot mondják: mindannyian szenvedünk attól, hogy mások vagyunk vagy éppen nem vagyunk mások, nem vagyunk olyanok, amilyenek lenni szeretnénk.

Jézus a János evangéliumában egy halmozottan hátrányos helyzetű ember meggyógyításával kapcsolatban fut bele egy óriási problémahalmazba. Nem elég, hogy meggyógyítsa az illetőt, hirtelen szembesül mindazzal az előítélettel, sztereotípiával, amivel az emberek fordulnak azokhoz, akik mások. Amikor a hallgatóm dolgozatát olvastam, nem akartam elhinni, hogy ezt a lányt gyermekkorában a magassága miatt csúfolták. Ma sok nő irigyelve méregeti a magas nőket – őt kicsúfolták. Nem azért, mert csúnya volt, sebhelyes, szemüveges, hanem azért, mert más.

Az emberek nagyon könnyen megbélyegzik azokat, akik eltérnek az átlagostól, akik mások, mint ők. Még a túlsúlyos emberek is megszólják a modelleket, mondván, rossz a sminkjük, megereszkedett a testük vagy kettővel több szarkaláb van a szemük körül, mint öt éve. A potrohos férfiak sörrel a kezükben pedig kritizálják a falábú focistákat, míg az évek óta könyvet kezébe nem vevő ember is szidja a politikusok butaságát.

Mindannyian tartunk attól, ami más, ami megijeszt, értetlenné tesz. Jézus korában sem volt ez másképp. Többek között a betegekkel sem igen tudtak mit kezdeni. Elterjedt szokás volt isteni büntetésnek tulajdonítani az ilyen állapotot. Tehát a beteg embernek nemcsak az állapotával való gyengeséggel kellett megküzdenie, hanem a közösség előítéletével is.

Eltelt 2 ezer év, de sok dolog nem változott meg teljesen. Borzasztó allergiás vagyok, és emlékszem, jártam olyan keresztény közösségbe, ahol hirtelen allergiás roham tört rám, és láttam az arcokon, hogy már a különböző bűnöket keresik az életemben, ami miatt taknyom-nyálam összefolyik.

Ez történt a János evangéliumában leírt történetben is. A tanítványok megkérdezik Jézustól, vajon miért vak az illető. Ő követett el bűnt vagy a szülei? Ha közelebbről megnézzük, mai szemmel már a kérdés feltevése is abszurd: hogyan követhet el valaki a születése előtt bűnt, hogy aztán azért bűnhődve vakon szülessen? Nyilván, az gondolták, hogy már az anyaméhben is pókerezhetett vagy átkozódhatott…

Szeretném, ha látnánk, Jézus milyen komolyan foglalkozik a kérdéssel. Mondhatta volna, hogy hagyjatok békén, mondhatta volna, hogy hogy kérdezhettek ilyen böszmeséget, de nem: nyugodtan, kiegyensúlyozottan, tőle már-már szokatlan egyenességgel válaszolta meg a kérdést. A válasza pedig ez: nem bűn miatt lett vak ez az ember.

Amikor Isten gyógyít minket, mindig a teljes személyt nézi. A vakon született ember nem elég, hogy egész életében mások jóindulatára szorult, koldulásból tartotta fenn magát, de még azzal is „szembe kellett néznie” (már ha ezt lehet vakon), hogy az emberek megvetik. Még aki ad neki valami alamizsnát, még az is azt gondolja magában: biztos megérdemelte az állapotát… Nem csoda, ha, amint az kiderül később, még a szülei is távolságot tartanak tőle. Nyilván szégyellik magukat.

Jézus hangosan mondja azt, amit mond, hogy mindenki hallja: nem az illető vagy a családja a hibás azért, ami történt. Nem a szülők vétke, és nem az ő vétke, hogy vak. Ezt hallani több évtized bűntudat után nyilván katartikus. És hogy jelezze, valóban isteni hatalommal szólt, meggyógyítja a vakot.

Mi sokszor meg akarjuk spórolni a lelki út megtételét. Azonnali gyógyulást, jobbulást akarunk. Gyakran olyan távol kerülünk a saját lelkünktől, hogy nem is tudjuk, milyen elváltozások mennek végbe benne.

Istent pedig elsősorban mi érdekeljük. Persze, gondja van a kificamodott kisujjra is, a lazuló fogtömésre, de ő belül, bennünk akar munkálkodni. Fel akarja tölteni a szeretetével azokat a réseket, zugokat, ahol eddig bűntudat, vádlás, önvád, szégyen, kisebbségi és narcissztikus érzések és minden hasonló volt. És igyekszik felhasználni mindent, ami erre felhívhatja a figyelmet.

Amikor a vak ember meggyógyul, két csoda történik: a fizikai és a lelki gyógyulás. Amikor meggyógyul, elkezdik emberszámba venni a többiek. A közösség hajlandó befogadni őt, hiszen kiderül: nem bűnös. Nincs lelki leprája.

Figyeljük meg, milyen öntudatos, kicsit angolos kifejezéssel, milyen asszertív, a saját érdekeit érvényesíteni képes, magabiztos lett a vakon született. Képes felemelt fejjel járni, nemcsak azért, mert lát, hanem azért is, mert tudja, Isten megbocsátott neki.

Bennünk is megváltozik valami, amikor átéljük Isten megbocsátását: nem kell már többé valamilyennek mutatni magunkat, az igazinál jobbnak, szebbnek, mert Isten a valós énünket fogadta el, tehát mi magunk is bátran felvállalhatjuk azt, hiszen a nagy Ő már elfogadta.

Nem tudom, feltűnt-e már, hogy fiatal szerelmesek néha mennyire kontrollvesztettek: szerintem kicsit azért is, mert átélik, hogy valaki nagyon-nagyon szereti őket. Ha valakinek így jók, ahogy vannak, akkor nem kell megjátszani magukat, merik néha saját magukat is vállalni.

Az élet egyik nagy paradoxonával is találkozunk ebben a történetben, és ez nekem nagyon tetszik. Illetve nagyon nem tetszik, de hát ez nem kívánságműsor. Abban a pillanatban, amikor a meggyógyult ember felszabadul arra, hogy újra a közösség teljes jogú tagja legyen, hivatalosan is megfosztják a közösséghez tartozástól. Amiatt, hogy bátran elmondja, mi történt vele, kiközösítik a zsinagógából, a hívők gyülekezetéből.

Borzasztó érzés lehet az igazság miatt üldözést szenvedni. És vele éppen ez történik. Azért, mert a szüleivel ellentétben nem megalkuvó, hanem őszinte és igazságkereső, megbüntetik.

János 9: 28-29.

Mélyen együtt tudok érezni a zsidó vezetőkkel. Megjelenik egy jöttment galileai, nem járt az ő iskoláikba, nem tanulmányozta velük az írásokat, és most mindenféle botrányokat okoz. Nem könnyű ez a helyzet.

Mi mindannyian akarjuk és igényeljük a stabilitást. Én nagyon igényelném, hogy amit megbeszélünk Hajnalkával vacsorát azt kapjam, de ez a legritkább esetben történik így. Ha megbeszéljük a sajtos-tejfölös tésztát és helyette párolt indonéz káposzta van kandírozott egérfüllel, ideges leszek és csapkodni kezdek. Ilyenkor azt mondom a Hajnalkának, hogy „asszony, a sajtos-tejfölös tészta generációk óta kóser eledel, ámde a párolt indonéz káposzta kandírozott egérfüllel lehet, hogy az internetes fórumokon menő étel, de korántsem biztos, hogy megszentelt étel”.

Szeretnénk tudni, merre megy az életünk, a munkahelyünkön, már ha van, lesz-e esetleg előmenetel, szeretnénk tudni, ki fog beszélni a gyülekezetben, érdemes-e eljönni, mert ha az Eric vagy a TSP beszél, akkor jó, ha viszont a Larry vagy a Norbi, hát, akkor kétszer is meggondolom…

A helyzetet bonyolítja, hogy mindannyian vágyunk az elfogadásra és arra, hogy megbecsüljenek. Igen ám, de egy vékony határvonal választja csak el egymástól Isten isteni, az ember isteni és az ember emberi valamint az ember ördögi szeretetét. Na, látom, most elvesztettétek a fonalat, hadd fejtsem ki.

Az én értelmezésem szerint Isten agapé szeretete a legmagasabbrendű: feltétel nélküli, felszabadító, építő, gyógyító. Úgy vélem, vannak kegyelmi pillanatok, amikor mi is képesek vagyunk ilyen szeretetet másokra sugározni: ez az emberek isteni szeretete.

Aztán van az emberek emberi szeretete. Ez a haverság, esetleg az érdekek mentén alakul ki. Bajban lehet egymásra számítani, néha nem, mindenesetre kapcsolat, kötődés. És aztán ott van az ördögi szeretet. Ez a manipulálással, az uralkodásvággyal függ össze. Ha valahol főnökök lettünk, nehéz róla lemondani.

Akik kiközösítették a vakon született embert, féltették a hatalmukat Jézustól. Jézus nem a hierarchián belül emelkedett fel, nem kötött barátságokat fontos és befolyásos emberekkel, ő Isten üzenetével járta a vidéket, gyógyított és tanított, és a benne levő isteni erő, a tagadhatatlan csodák miatt népszerű lett. A felkent vezetők féltették a hatalmukat, ami emberi elismerésen és legitimáción alapult; féltették az isteni legitimációtól, Jézusétól.

Úgy gondolom, Isten embereiként törekednünk kell a békességre. De amikor sorsdöntő kérdésekről van szó, amikor az igazságról van szó, akkor nem szabad tétovázni. Nem szabad azért, mert féltjük a hatalmunkat, a kis megszerzett szemétdombunkat, nem szabad azért fehérnek mondani a feketét vagy feketének a fehéret, esetleg a színvakságunkra hivatkozni.

Meg kell vallani: hiszem, hogy ez a helyes. Hiszem, hogy annak a másik embernek is ugyanolyan jogai vannak, mint neked vagy bárkinek. Hiszem, hogy Isten őt is ugyanúgy szereti, őérte is meghalt Jézus. Nem hagyom, hogy bántsátok, mert ha rá emeltek kezet, Istent bántjátok. Néha ki kell állni, és erre bizony figyelmeztet a lelkiismeretünk. Lehet, ezzel a kiközösítést kockáztatjuk…

Mert figyeljük meg, mi a vallási vezetők reakciója: „Te mindenestül bűnben születtél, és te tanítasz minket?”. Ha elfogynak az észérvek, jön a megbélyegzés. Hiába lát már a vak, hiába bizonyosodott meg, hogy Isten megbocsátott neki, előjön a régi lemez: mivel vakon született, ő vagy a szülei, vagy mindannyian bűnösök voltak.

Vannak ismerőseim, akik azzal vetnek véget a vitának, hogy azt számolgatják, ki mikor tért meg, kezdett gyülekezetbe járni. Ó, te még csak 2 éve vagy keresztény, mit szólsz bele a nagyok dolgába?! Ó, te még megnézed esténként a Barátok köztöt, mi közöd neked a hithez? Figyeljük meg: ha vitánk támad, és valaki minősíteni kezd, az azt jelenti, hogy talán közel járunk az igazsághoz, és ő kifogyott az érvekből…

De ilyenkor sem kell elcsüggednünk. Közösítsenek ki akár a legjobb helyekről, soha nem leszünk egyedül. A vak embernek nemcsak a lelke és a teste gyógyul meg, de igazi közösséget is kap. Jézus utána megy. Figyeljük meg: ha úgy érezzük, senki nem ért meg, ha mindenki vak körülöttünk, ha már mindenhonnan kiközösítettnek érezzük magunkat – ha figyelünk a lelkünkre, szellemünkre, látni fogjuk, odajön Jézus, és megengedi, hogy leborulva imádjuk Őt.

Imádkozzunk!
Istenünk, Nélküled mindnyájan vakok vagyunk. Kérlek, nyisd meg a szemünket, hogy lássuk, értsük, higgyük, hogy Te megbocsátod a bűneinket és meggyógyítod a lelkünket, testünket. Segíts, hogy ne akarjuk lerövidíteni azt az utat, amiről Te akarod, hogy bejárjuk. Adj türelmet azok iránt, akik még nem látnak, esetleg vakságukkal kérkednek. Segíts, hogy kegyelemmel és szeretettel, munkatársaid lehessünk mások szemeinek a megnyitásában. Jézus nevében. Ámen.