2011 04 26 havi archívum

Első munkanap a slumban


Március 29.
4:40 – a telefonom borzasztó hangja szakítja meg az álmomat, csak nagy nehezen sikerül magamhoz térnem. Még minden teljes sötétségbe burkolózik, a hajnali levegő igen csipős. Lassan összeszedem magam, imádkozom, igét olvasok, megreggelizem, majd nekilátok felöltözni és összepakolni a cuccomat. Fél hat felé sikerül elindulnom Dagorettibe. Még mindig tökéletes sötétég, közvilagitas ohne, szóval baktatok az úton az afrikaiakkal a talalkozónk felé. A benzinkútnál Antony vár rám és együtt folytatjuk utunkat Baba Kevin házához, ahol Francis vár minket a “samuval”. Berakjuk a samut a hátizsákomba és indulunk is az állomásra, mert késésben vagyunk. A vonat elvileg 6:30-kor érkezik , de itt sosem lehet tudni…

Pirkadat a vasútnál Dagorettiben

Világosodik, a vágányok mellett sétalunk, amikor meghalljuk a vonat hangját, elkezdünk szaladni. Mit mondjak, reggel fel hétkor, két asóval és egy nyolckilós samuval a hátizsákomban, 1888 méterre a tengerszinttől, csodálkozó afrikaiaktól hemzsegő vonat mellett szaladni nem valami felemelő-, ellenben igen fárasztó mutatvány.

Várakozók a sínek mellett - már világosodik


Mindenesetre elértük a vonatot és még helyünk is akadt. Negyven percnyi vonatozás után megérkezünk Kiberába, a világ masodik legnagyobb nyomornegyedébe (slum). Az allomástól az iskola kb. tizenöt perc gyalog (hogy máshogy?), de közben megállunk reggelizni egy közeli hotelben.

Kibera tetőrengetege


A hotel errefelé nem szállodát jelent, hanem meleg ételt forgalmazó helyiséget. Mondjuk étteremnek, bár ez erős túlzás, mert a mi vasúti restink Michelin-csillagos (Jól irtam, Norbi?) étterem ehhez viszonyítva. Elfogyasztjuk reggelinket, ami teából és két mandaziból (fánkféleség) áll, majd kényelmesen átballagunk az iskolába, átvedlünk és nekilátunk a munkának.

Kibera - A felejthetetlen Katulani Campus Hotel


A munka kicsit megterhelő, az új épulet alapját tötljük fel kővel, majd mikor ezzel végeztünk, a samuval szépen egyenletesre zúzzuk a köveket, és így nagyjából – hangsúlyozom: nagyjából – sík felületet kapunk. Ilyen fajta munkával a múlt század elején játszódó amerikai filmeken lehet találkozni, csak ott éppen rabok végzik büntiből. A tűző napon elég kimerítő foglalatosság, nem beszáéve a szerszámok álapotáról, ami katasztrofális. De azért szépen tesszük, amit tennünk kell, mígnem egyszer csak a samu feje önálló életre kelve elzúg a fülem mellett, miközben én a nyelet markolom. Hümm, nem jó jel, de semmi gond, megúsztuk. Tovább! A samu fejét visszahelyezzük a nyélre, ami természetesen tovább rontja az addig sem éppen első osztályú nyél minőségét, hogy a hosszúságáról ne is szóljak. Sebaj, dolgozunk tovább, mi bajunk lehet… Nem sokkal később a samu nyele megcsúszik a kezemben, aminek következtében a sajat fejemet találom el. Remek! A fejbőröm elpattan, és jelentős mennyiségű vér kezd folydogálni a fejemből.

Jaj a köveknek!


Francis hívja Andrew-t, az igazgatót , aki sietve érkezik az elsősegély dobozzal. A sebet és környékét megtisztítjuk a portól, a vértől és a kórokozóktol kólával, majd a jól ismert betadinnal teljes mértékű fertőtlenítést végzünk és só alkalmazásával csillapítjuk a vérzést , segítve a későbbi esztétikus gyógyulást. Mindezek után felhelyezünk egy kis gézt a sebre, majd rá a sapka és kész is vagyunk. A lényeg, hogy jól érzem magam, semmi szédülés, minden remek.

Fejbe kólint a felismerés - Károly a samuval


Egy óra felé átsétálunk a hotelbe és megebédelünk a helyi specialitásból, ami ohne hús, viszont bőséges köret a körethez. Mindezt lekisérjük egy banánnal és némi kólával, majd visszatérünk a támaszpontra, egy kis pihenésre. Aztán ismét munkához látunk, majd úgy fél négy felé végzünk is. Mivel további utasítással nem láttak el, ezért várakozó álláspontra helyezkedünk, ugyanis Baba Kevin telefonon jelezte: hamarosan érkezik. Természetesen nem jött, szóval öt után atöltöztünk és elindultunk a vonathoz.

Kibera vasútállomása


A síneknél várakozás: a vonat késik egy keveset, ezért nem is igen vár a felszállókra, hanem elrajtol. Mindenki próbál felpattanni minél előbb, nehogy lemaradjon. Nekünk is sikerül felkapaszkodni és lassan zötykölődünk hazafelé. Hét előtt nem sokkal megérkezünk Dagorettibe, leszállunk, elbúcsúzunk: holnap hatkor a főúton talákozunk. Lassan és igen fáradtan hazasétálok és veszek egy jó hideg zuhanyt, nem azért, mert kedvem lelem benne, egyszerűen ezen a tájékon nincs melegvíz. Megkávézok, harapok valamit, majd beesek az ágyba, imádkozom, és mára ennyi. Ha belegondolok, hogy az egész április erről fog szólni… Ohhh Uram segits meg. Mind emellett szeretek itt lenni és nagyon kedvelem az ittenieket, jó az Úrnak útjan járni.

Károly és a zöld Kenya

Reklámok

, , , , ,

Hozzászólás

A mautumai iskolaavatás

Március 31. – április 4.
Öt napos vidéki látogatásra indulunk Shiru-Mautuma-Busia helységekbe, Kenya nyugati részén, így ha csak rövid ideig is, de ismét a Föld északi féltekéjén lehetek. Reggel tízkor indulunk a templomtól, Vickie vezet, mellette Daniel az ICCM kordinátora, mögöttük Jill és én, majd következik Cynthia és Bernard. Első megállónk Kijabe, ahol látogatást teszünk egy amerikai misszionáriusnál, én eközben autót szerelek mert a fekvőrendőrök megadásra késztették a pótkeréktartót, így kénytelen vagyok eltávolítani. Következő pit stop Nakuru, ahol elfogyasztjuk ebédünket és már suhanunk is tovább Shiru felé. Az Egyenlítőnél megállunk egy fénykép erejéig, de mintha csak ott se lettünk volna. Este hat felé érkezünk Shiruba, ahol pásztor Martin és családja lát vendégül minket éjszakára. Csak jelzem, a család nem kicsi: tizenegy gyermekük van, szóval nem tétlenkednek. A fogadtatás nagyon kedves, a vacsora több mint kitűnő, az estet ismekedéssel és egy rögtönzött istentisztelettel zárjuk.

Másnap reggeli után pásztor Martinnal felszerelkezve indulunk is tovább Mautumába, ahol egy kis kerítés felállításban és az iskolaavatóban lesz részünk. A mautumai szállásunk tulajdonképpen egy vendégház, teljesen elzárva a külvilágtól, a műúttól kb. fél óra kocsival, nincs áram, víz csak a forrástól, a WC guggolós-pottyantós, fürdés lavorból. De a vendégszeretet kárpótol minden hiányosságot, mindenki végtelenül kedves es figyelmes. Kis pihenés után átsétálunk az iskolához és megkezdjük a kerítés felállítását, ami nem igazán megterhelő, mivel az oszlopok a helyükön vannak, nekünk csak a szögesdrót kifeszítésénél kell segédkeznünk. Mire ránk esteledik, a birtok két oldala be is van fejezve, kellemesen elfáradva érkezünk meg szállásunkra, ahol megvacsorázunk, megteázunk és nyugovóra térünk.

Mautuma - Károly részt vesz az avatáson


Másnap reggeli után ismét átsétálunk az iskolához, de ezúttal az ünnepségre. Az iskola ugyan még nincs kész, ami azt illeti a mi viszonylatunkban talán szerkezetkésznek mondanám, ugyanis nincs még aljzatbeton, hiányoznak az ajtók, ablakok, hátra van még a vakolás, szóval volna még éppen mit csinálni, de a pénz elfogyott. Mindenesetre mindenki nagyon boldog és természetesen már folyik a tanítás az új épületben.

Saját fa ültetése és munkák a kerítés körül


Az ünnepség faültetéssel kezdődik, és nagy meglepetésemre engem is megajándékoznak egy csemetével, amitől egészen meghatódok, szinte a lélegzetem is eláll, de azért sikeresen elplántáltam a nekem dedikált csemetét. Az iskolaavatás és egyben harmadévzáró eléggé elhúzódott, de mindenki nagyon élvezte, engem felkértek, hogy adjam át a harmadik osztályosok legaktívabb tanulóinak az ajándékait, aminek természetesen örömmel tettem eleget. Az ünnepség végeztével megebédeltünk, majd pihenés, ismerkedés, játék a gyerekekkel, este ismét csak nem kellett bárányokat számlálnom, hogy elaludjak.

Egy megjutalmazottal


Vasárnap istentisztelet után úgy döntöttem, mielőtt elmegyek, jól megöntözöm a facsemetémet, szóval magamhoz vettem két tíz literes gallont és három kislánnyal, akiket az igazgató adott mellém kísérőnek, elindultunk a forráshoz vízért. Mit mondjak, szépen elfáradtam, a távolság ugyan nem vészes, na de a fél Gellért-hegyet megmászni két gallonnal a kezemben, az elég kimerítő. Több, mint elgondolkodtató, hogy ők mindennap innen hordják a vizet az iskolába, szombaton láttam is a gyerekeket, amint libasorban, mindenki a kezében egy két literes gallonnal a kezében ment lefelé a forráshoz. Nagyon nagy a szegénység, és kis pénzzel is nagyon sokat lehetne segíteni nekik, példának okáért egy osztály lebetonozása húszezer jó magyar forint, az áram bevezetése százötvenezer forint, kútfúrás szintén, ami számunkra megfizethető, de számukra szinte beláthatatlan. Nagyon megindított ez a pár nap és mindenképpen szeretnék utat találni a megsegítésükre.

Barátokra is szert tettem...


Vasárnap délután elindultunk Busia felé, ahol Daniel anyukája vár minket éjszakára, úgy este kilenc felé meg is érkezünk, pont mielőtt az eső rákezdett. A vacsora sült csirke, ami annyira finom volt, hogy egyszerűen leírhatatlan. Amióta itt vagyok, nem ettem ilyen jót, ez a vacsora viszi a pálmát toronymagasan.
Másnap reggeli után átsétálunk a helyi látványossághoz, amiről Daniel nem árult el semmit, csak amikor odaértünk, akkor derült ki, hogy egy sziklacsoport. Ha ezt tudom, biztos nem papucsban jövök, de így sem tudtam ellenállni, szóval mezítláb vágtam neki a mászásnak. Kicsit megszenvedtem, mire felértem, de a kilátás és az érzés, hogy megcsináltam, mindenért kárpótolt.

Sziklamászás papucsban


Hazaúton végig azon gondolkoztam, miképpen tudnék segíteni a mautumai iskola gyerekeinek, remélem Isten nyit nekem ajtót és sikerül pénzt, felajánlást gyűjtenem a számukra. Nagyon örülök, hogy itt lehetek és Isten akaratában járhatok, dicsérem az Urat, mert hűsége nemzedékről-nemzedékre tart és soha nem hagy magamra. Ámen.

, , ,

Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: