Egyén vagy közösség?

Larry és én Belgiumban, Oostendében voltunk az ottani istentiszteleten. Budapesten, a Közhelyen Norbi tanított. Ő elég alapos, mindig előre leírja a prédikációit. Ha nem voltál ott, vagy ott voltál, de szeretnéd újra áttanulmányozni, itt elolvashatod a kivonatot!

Egyén vagy közösség?

Nemsokára itt van Húsvét. Nem szoktunk gyertyát gyújtani, úgy, mint Karácsony előtt, holott a Húsvétot legalább olyan fontos ünnepnek tartom a kereszténységben, mint Karácsonyt. Karácsonykor Isten kifejezi a szeretetét azzal, hogy megüresíti önmagát, emberi formát vesz fel, és azonosul gondjainkkal, korlátainkkal, emberségünkkel. Húsvétkor ugyanez az Isten újabb fontos dolgot árul el magáról: arról, hogy milyen Isten Ő. Megmutatja, hogy szeretete arra is képes, hogy a Karácsonykor megmutatkozó kiszolgáltatottságot végigvigye, és meghaljon azért, hogy bebizonyítsa: Ő a szeretet. De nemcsak Isten emberségével találkozunk Húsvétkor. Az evangélium, Isten örömhíre nem volna teljes, ha nem találkoznánk az istenségével is. Ez pedig a feltámadás csodájában válik kézzelfoghatóvá. Jézus feltámad. Ő több, mint ember: Isten. És annyival több minden más vallás istenénél, hogy Ő nemcsak Isten, ember is. Ezt senki más nem tudja a vallástörténetben. A mi Istenünk szeretete azért korlátlan, mert a létezés minden formájában szeret: emberként, istenként egyaránt. Ezért szeretem és csodálom a mi Istenünket. Ezért szeretnék minden erőmmel Jézushoz ragaszkodni.

Vajon egyénként vagy közösségként tudjuk-e jobban megtapasztalni a Húsvétban rejlő erőt? Melyik a fontosabb? Hogy én otthon, egyedül higgyem a feltámadást, vagy az, hogy eljárjak egy olyan közösségbe, ahol mindenki hiszi, aztán majd csak ragad rám valami… Mind a két álláspontra találunk bibliai utalásokat. Jézus személyesen szólít meg mindenkit (Te kinek mondasz engem?), máskor viszont a Biblia azt mondja, amikor egy személy hitre jut, hogy „egész háznépe megmenekül”. Holott csak az illető férfiú mondta ki a boldogító igent. Hol van tehát az igazság? Nos, az igazság odaát van. Bármilyen fájdalmas is kimondani, emberi értelemmel nem teljesen megfogalmazható, emberi kategóriákba nem illeszthető a válasz.

Ha valaki hisz Őbenne – mondja a János 3:16… Nem ússzuk meg azt, hogy személyesen szembesüljünk saját életünk kudarcaival, bűneivel, szégyenével és esendőségével. Nem ússzuk meg, hogy belenézzünk személyesen Jézus szemébe, és azt mondjuk Neki: szeretlek, vezess engem.

Ugyanakkor valami misztikus módon szükségünk van a közösségre is. Valahogy nem teljes e nélkül az életünk. Sokan akartak remeték lenni, de a többségük végül szerzetes lett, akik szerzetesi közösségben élnek. A Biblia szerint nem jó az embernek egyedül lenni. Néha kell. Jézus is elment a pusztába negyven napra, és szükséges, hogy mi is töltsünk időt Istennel és önmagunkkal. De nem jó ezt hosszan folytatni. Vannak ismerőseim, akik már évek óta egyedül vannak. Sokan közülük családban élnek, vannak, akik gyülekezetbe is járnak, mégis, egyedül vannak. Magányosak. Emlékszem, 14 éves koromban voltam néhány Bródy János esten, és sokszor mondta azt, hogy sokan vagyunk, szünet, egyedül. Tetszett, de akkor még nem értettem, mit is jelent pontosan.

A szomszédunkban élő néni egész életét szinte abban a lakásban töltötte. Mégis, nemrégiben beköltözött egy idősek otthonába. Ott éltünk mellette mi is, jó barátságban volt a szemben élő nénivel, gyermekei is látogatták, de mióta megözvegyült, egyedül volt. Ezért inkább beköltözött egy otthonba. Vannak, élnek körülöttünk emberek, de ez nem biztos, hogy oldja a magányunkat.

Emlékszem, amikor megtértem, talán azért is haladtam nagyon gyorsan előre a bibliaismeretben, lelki, szellemi dolgokban, mert iszonyú magányosnak éreztem magam. Nem volt túl jó a kapcsolatom a szüleimmel, és minden közösségigényemet Istenre borítottam, Tőle vártam minden ilyen szükségem kielégítését. És Ő ezt meg is tette. Mégis, volt a hozzáállásomban valami patologikus, kicsit beteges. Nem igazán volt senkim, akivel teljesen őszinte tudtam volna lenni. Ma is élnek közöttünk ilyen emberek. És ez nem jó. Nem jó egyedül lenni. ÉS ahhoz, hogy az életünk teljes legyen, kell, hogy legyenek barátaink, kapcsolataink, közösségünk.

Nincs is talán annál szomorúbb, amikor közösségben vagyunk egyedül. Persze, van ilyenkor vigasz, és erőt meríthetünk Jézus példájából, aki sokszor volt emberek között egyedül. Akik élvezték, hogy valaki meggyógyítja, meghallgatja őket. De ők, még ha nem is ez volt a szándékuk, kihasználták Jézust. Ahogyan a tanítványok is. A nagy apostolok közül kevesen törődtek azzal, mi van Jézussal. Nem mennék olyan messzire, hogy azt állítsam, karriervágyból voltak mellette, de tény, az utolsó vacsorán sokan, sokfélét ígértek neki, de pár órával később kiderült, még virrasztani sem tudnak vele egy órát. Ti is el akartok hagyni engem? – kérdezte egyszer Jézus, miután sokan elpártoltak tőle néhány súlyos igazság hallatán. Hova mehetnénk? – kérdeztek vissza a tanítványok? Életnek beszéde van Nálad – mondták. Maradtak, de azért, mert hallották az Élet Igéit. Nem azt mondták, hogy azért maradunk, mert szeretünk Téged, vagy mert törődünk Veled, hanem azért, mert életet kaptunk Tőled.

Amikor szerdán először átgondoltam, miről és mit szeretnék mondani, azt írtam fel, hogy régen azért más volt ez a közösség. Régen, ha egy családfő megtért, a családban lévő szoros kapcsolatok miatt egyértelmű volt, hogy a család is követi őt a döntésben, mindenki megkeresztelkedik. Nem zsarnokságból, hanem mert ez volt a természetes. Természetes volt, hogy annyira ismerték egymást az emberek, hogy feltűnt az egyén életében a változás, hogy könnyű volt a bizonyságtétel. Volt ideje az embereknek egymásra.

Nem tartom magam kommunistának, de néha bizony nosztalgiával gondolok vissza a Kádár-rendszerre. Amikor számtalan ismerősöm és én is, nem éreztük cikinek, hogy egy üveg kólával, minden különösebb értesítés nélkül bekopogjunk este a barátunkhoz. Ahol aztán éjfélig beszélgettünk. Ma már hónapokkal előre kell egyeztetni. Velem is, én sem vagyok kivétel, sőt. Így viszont alig jut idő kapcsolatépítésre. Közösségre. Márpedig, ha az evangéliumnak van közösségi vetülete, akkor éppen ez az: időt fordítunk egymásra. Időt pocsékolunk egymásra.

Ez persze csak az első lépés. A második lépés az, hogy megtanuljunk közösségben élni. Ezt is tanulni kell. Egy dolog, hogy klasszul szeretem Istent egyedül, de vajon hogyan járja ez át a közösségünket? Persze, közös játékkal, olyan tevékenységekkel, amelyek során demonstrálhatjuk, hogy senki nem különb a másiknál. Ahol az utolsókból lesznek az elsők. Ahol a szegény és tanulatlan hajléktalan munkanélküli is ugyanolyan fontos, mint a képzett milliomos. Meg úgy, hogy teljesen irracionálisan mindenki figyelmet kap. Hogy meghallgatom. Vannak ennek nagyon egyszerű trükkjei, módszerei. Például megkérdezem, hogy van, és hagyom válaszolni. Hogy belenézek a másik szemébe. Hogy nemcsak mímelem, hogy figyelek, hanem tényleg figyelek. Hogy nem eljátszom a törődést, nem kötelességnek tekintem a közösség gyakorlását, hanem lehetőségnek. Nem tukmálom rá magam a másikra, hanem engedem őt is, félbeszakítás nélkül megnyilvánulni.

Az ilyen viselkedéshez intelligencia kell. Nem értelmi, érzelmi. Empátia, egymásra hangoltság. És ezt nehezen lehet tanítani. Mindannyian látunk magunk körül rossz példákat. Önzést, kihasználást, kizsákmányolást és rengeteg versengést. Én jobban tudom, majd én megmondom a tutit. Ez bizony a keresztyén hitünkbe is belopózik. Én soha nem hagylak el – mondja például Péter Jézusnak. Én akarok nagyobb lenni! Én akarok vasárnaponként tanítani! Én, én, én… Van egy rossz hírem. Sokszor a rossz teológiánk miatt vagyunk rossz keresztények. (Nem mintha tudnám, mit jelent jó kereszténynek lenni, ilyennel kevéssel találkozom. A tükör előtt például soha.) A rossz teológiánk abból alakul ki, hogy nem Istenből vezetjük le, hanem a saját, rossz, személyes tapasztalatainkból. Sajnos. Abból, ahogy velünk bántak a szüleink. A barátaink. A rokonaink. A testvéreink.

Azért vagyok itt ma délelőtt, hogy elmondjam Nektek, Isten nem ilyen. Milyen? – kérdezitek. Tökmindegy, nem ilyen. Nem olyan, amilyennek gondolod. Nem önző. Nem zsarnok. Nem kegyetlen. Nem számító. Nem kevély. Nem büszke. Nem olyan, amilyennek a tanítványok gondolták. És milyen furcsa, hogy ezt ők is csak azután veszik észre, hogy elvétetik tőlük. Néha csak a hiányban ismerjük fel, milyen jó dolgunk is volt. Amíg ott van velük, érzik, élet van Nála, úgy tanít, mint akinek hatalma van. De hogy mindez mit jelent, csak azután esik le nekik, hogy meghal. Hogy nincs többé a közelükben.
És ekkor kezd átalakulni valami a tanítványokban is. Kezdenek rájönni arra, hogy a Jézustól kapott hatalom nem minden. És, úgy vélem, Péterhez hasonlóan magukba néznek. És talán rájönnek, hogy nagyon csökevényes a hitük addig, amíg azért vannak csak Jézussal, mert életet kapnak Tőle. Mert gondoskodik róluk. Ez is valami, de még nem az igazi. Az az igazi, amikor már azért akarnak Vele lenni, mert szeretik. Mert összefonódott a sorsuk az Övével. Mert tudják, nem Nála van az élet, hanem Ő Maga az Élet. Hogy az élet, amit Rajta kívül élnek, nem emberhez méltó. Nem igazi élet, csak árnyéka az életnek. Paródiája annak.

Mi a fontosabb tehát? Az egyéni hit vagy a közösség? Amit az imént elmondtam az egyéni ragaszkodásról és hitről, igaz a közösségre is. Az igazi közösséget sem értékeljük mindig, csak akkor, ha már nincs. Akkor jövünk rá, mennyi mindent kihozhattunk volna belőle, mennyi vigaszt, szeretetet kaphattunk, sőt, adhattunk volna. Ha már nincs, akkor hiányzik.

Néha terhesnek tűnik. Uram, miért mindig én vigasztaljak, miért mindig én hallgassak meg másokat? Engem ki hallgat meg? Nehéz kérdések ezek, és nem is mindig kapunk ezekre választ. Mégis, valahogy szükségünk van a közösségre. Szükségünk van arra, hogy egymás hite által épüljünk. Hogy felbuzduljunk. Hogy vigasztaljunk. S ha nem érzed a közösség gyógyító erejét, ess térdre, és kérdd Istent. Hiszem, ad Neked gyógyító kapcsolatokat, amelyekben fontosnak érezheted magad. Olyan kapcsolatokat, amelyekben meglátod Őt. És könnyebb lesz egyedül is Hozzá fordulnod. Hogy Vele megerősödve lehess Jézus kinyújtott karja ebben a világban. Közösséget hozva létre ember és Isten, ember és ember között.

Reklámok

, , ,

  1. Mi a gyülekezet? « Közhely krónikák

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: